Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-09-15 / 37. szám

jaj annak, aki elesett vagy akihez a későbbi években jő el a kisértő. De hol van hát az a fegyver, melylyel győzedelmeskedhetünk mindezen kisértések felett ? E fegyver szerintem nem más, mint a mi mesterünknek, Jézusnak a kísértőhöz intézett ama mondása: „eredj el sátán, mert meg vagyon irva, a te Uradat, Istenedet imádjad és csak őt szolgáljad." •— Igen, nem szabad felednünk soha, hogy mi a legszentebbet, legmagasabbat, az Urat szolgáljuk, hogy a mi hivatásunk isteni hivatás, hogy a 1 e 1-készi pálya az egyetlen igazi, az életre való hatásában minden más hivatási kör felett kimagasló pálya. — E tudat legyen a mi legerősebb fegyverünk ezután is a világgal való küzdelemben ! Ámde e tudat esak akkor hatalmas fegyver kezünkben, ha i.:i magunk csakugyan az Urat szolgáljuk, ha teljes erőnkkel az Isten országának eljövetelén munkálunk, vagyis ha teljes joggal és tiszta öntudattal elmondhatjuk :én megtettem kötelességemet. Mindenesetre nagy szó, de ide kell törekednünk. Mert mit ér az, ha a pálya még egyszer oly magasztos is, ha másfelől az arra hivatottak közt oly kevesen vannak a választottak ; ha lelkiismeretünk szava, a helyett, hogy azt mondaná : „jól vagyon, jó és hív szolgám", inkább azzal vádol bennünket, hogy „gonosz és rosz szolgák" vagyunk és voltunk ? Míg másfelől mennyire megnyug- ! tató, mily felemelő a híven teljesített kötelességnek az öntudata ! E tudat birtokában a világ ellen harcoló fegyverünk acélozottabb, élesebb s annál rettenetesebb lesz. Lebegjen azért folytonosan lelki szemeink előtt a lelkészi pálya nemessége s kötelességünk hű teljesítése! Különösen pedig ma, midőn oly nehéz és fenyegető fellegek borongnak vallásunk, egyházunk, s mondhatjuk, nemzetünk s talán egész társadalmunk felett, ma kiváltképen szükséges, hogy mélyen át legyünk hatva hivatásunk nagyszerűségének, fontos ságának tudata által s hogy kiki azon kis körben, melybe a gondviselés által állíttatott, híven, lelkiismeretesen megtegye mindazt, amit helyzeténél, képességeinél fogva tennie kell és lehet. Különösen pedig ma nekem úgy tetszik, hogy nehezebb hivatása van a lelkésznek, mint volt csak egy pár évtizeddel előbb is ; ma jobban össze kell szednie erejét és tehetségeit, hogy feladatának igazán megfelelhessen; ma úgyszólván egyszerre prófétai, apostoli és reformátori szerepre van hivatva minden lelkész a maga gyülekezetében és helységében. Ép ezért gondolom én, hogy igen helyes, sőt szükséges, hogy mindjárt a pálya kezdetén tudatával bírjunk nemcsak azon nehézségeknek, melyek a pálya folyamában elébünk gördülhetnek, hanem egyszersmind azon feladatoknak és teendőknek is, melyek ott ránk várakoznak. Helyes és szükséges, hogy jó eleve számot vessünk magunkkal, erőinkkel, szerzett és még szerzendő ismereteinkkel s midőn egyfelől visszatekintünk még egyszer a múltra, másfelől bizonyos eszményt vagy lehetőleg biztos alapra, nemes elhatározásokra fektetett tervet tüzzünk ki magunk elé a jövőre. Hiszen ha a jó hadvezér már a csatát megelőzőleg tudja, hogy mily irányban fogja tenni s kell tennie mozdulatait, mit szóljunk az olyan lelkészről, ki a pálya küszöbén nem bir a cél és irány biztos tudatával, s minden komolyabb feltételek s előrelátás nélkül kezdi meg lelkészi működését? Valóban a hivatott lelkésznek már a pálya kezdetén tudnia kell azt, hogy mit fog tenni a jövőben s legalább átalános körvonalakban ki kell tűznie maga elé az eszményt, melynek megvalósítására később törekedni fog. Ily gondolatoktól vezéreltetve fogtam most tollat kezembe. Lelkemben már régebben él az eszmény : most megkísértem ezt szavakba öltöztetni. Előre is tudom, hogy nem leszek képes a lelkemben élő eszményt oly híven visszatükröztetni, mint óhajtanám; reméuylem azonban, hogy a gyarló kézzel rajzolt töredékeny vonásokból is eléggé felismerhetők lesznek az ahhoz értők által célzataim, szent elhatározásaim. Én e dolgozatomban mindenütt a lelkészt s illetőleg magamat veszem fel kiindulási és központúi. Azt akarom előadni, hogy milyennek kell lenni egy lelkésznek s hogy milyen akarok lenni magam is, Isten segedelmével. Es hogy e kérdésbe azonnal bele ie menjek, legelőször is azon kezdem, hogy a mai egyháztársadalmi és vallási viszonyaink között minden lelkésznek reiormátornak kell lenni. Tekintsük azért a lelkészt elsőbben is ezen oldalról. I. A lelkész mint reformátor. Sokán talán mosolyogni fognak rajta, hogy ily nagy igényű és hangzatos cimmel ruháztam fel a lelkészeket s csekély személyemet. Szívesen is mellőztem volna e nevet, mely alatt rendesen Luthereket és Kálvinokat szoktak érteni az emberek, ha annál alkalmasabb, megfelelőbb szót találtam volna. De a következőkből, azt hiszem, eléggé ki fog tűnni, hogy mily értelemben kívánom én venni s vajon elég helyesen alkalmazom-e e szót: reformátor ? Kivánom ugyanis, hogy legyen a lelkész reformátor a, ujjáteremtője népünk valláserkölcsi s közvetve társadalmi életének. Mert valóban mélyen elszomoi-ító az, mily mérvben terjed a vallástalanság s vele karöltve az erkölcstelenség. Nem akarom ismételgetni az annyiszor elfútt szomorú nótát a vallástalanságról, közönyösségről és az üres templomokról : régóta ismeretes dolgok már ezek előttünk. Lássuk inkább, mi ennek a következése? Egyszóval megmondva, nem más, mint az erkölcsök megromlása úgy fent, mint alant, a nép alsó rétegeiben. Ma a legegyszerűbb ember is pénz, haszon, világi élvek és haszontalanságok után eovárog: az egesség, a lelki béke, a csendes otthon vagy az Isten házában