Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-09-08 / 36. szám

pataki főiskolában kitűnő előmenettel, s tiszta erkölcsi jó viselettel végezte. Erről élő bizonyság egyik jeles tanulótársa, a nyugalomba lépett alsó-borsodmegy ei lelkész és esperes Édes Albert, a ki Tóth Sándort, mint alsó zempléni m. hotykai papot úgy mutatta be Révész Imrének és Tisza Kálmánnak, egy nehéz időkbeli vallás- és oktatásügyi összejövetelen Sáros-Patakon: ez Tóth Sándor, az ország legszegényebb ekklésiájának, lélekben és tudományban gazdag papja, tanulótársam volt Sáros-Patakon, s hiven bevallom, hogy jobb theologus, különb zsidó és görög volt nálam; s Révész úr üdvözlé szegény szerény paptársát, s csodálkozva mondá, hogy az Édes vallomása után itélve,mostoha volt a sors iránta. És ez igaz ítélet volt, mert a szerény ifjú kitűnően végezvén theologiai pályáját, és a kápláni vizsgát is kitűnően letevén, az akkori tolcsvai pap és esperes Somossy István hívta meg káplánjának. És innen felsőbbjeinek tanácsára azon biztatással fogadta el a legelső papi meghívást Kakba, a legszegényebb ekklésiák egyikébe, hogy az gradus lesz ad majora. De biz az előmenetel, negyven esztendei tántorítlan tűrése, hűséges lelkészkedése ideje alatt nem következett be. Pedig úgynevezett nexusba is lépett első házasságával, megnyervén a gesztelyi előkelő pap, Prágay úr leányát feleségül. Mint ismert theologus és nyelvtudós, a papi vizsgáknál is alkalmaztatott. A korral folyvást haladott jó pap volt, a ki saját munkáit prédikálta könyv nélkül. Tiszta jó erkölcsű példánypapok közé tartozott. De mivel felette szerény és alázatos volt, meghívást csak a szegény ekklésiáktól kapott. Monokon is lelkészkedett, a hol a megromladozott templom kijavításához, ő eszközlött, szerény közbenjárása által, a földesúr gróf Andrássy Györgytől vas és más anyagokat, s a fedélzetre cserép zsindelyeket, s az építéshez br. Vay Miklóstól pénzt. Paposkodott Bereczkiben is oly szegénységben, hogy egy visitatió alkalmával nem jelenhetett meg az egyházlátogatóság előtt, mig egyik úri hallgatójának jó szívű neje Boronkayné asszony, férje ruhájába fel nem öltözteté, s a mint igy megjelent a Boronkay háznál szállásolt egyház-látogatóság előtt, szívre hatólag beszélé el, miért nem jelenhetett meg addig, s aztán kitűnő vizsgát tétetett az iskolás gyermekekkel, a kiket maga tanított, mert tanitó nem volt, sőt még maga harangozott is. Azután m.-hotykai pap lett, s ott senyvedett 19 esztendeig, de csak anyagilag, mert szellemileg boldognak mondá magát, minthogy közel jutott Sáros-Patakhoz, az Alma Materhez. Ide járt a könyvtárnokhoz és tanárokhoz hetenkínt kétszer is gyalog, olvasni való könyvekért, folyóiratokért. Olvasott, tanúit folyvást, mig egyik szemének világát egészen elvesztette, másikra is hatszor is átolvasá; ugyanazért tudott talpra esetten idézni latin és más auctorokból, tudta [a világi és egy -házi történetet. M.-Hotykán a hivek elszegényedtek, a kis urak nagy urakká lettek, de a papnak csak a szegények fizettek, az urak mindig adósai maradtak; egyik úri család azért nem fizetett, mert egy úr vacsorája kiszolgáltatása alkalmával, az úr asztalát körül állott nők között elsőnek osztott kenyeret és bort saját feleségének, s úgy a mellette állott sokkal ifjabb úrnőnek. Meg nem élhetvén a szegények csekély fizetéséből, 1871-ben beadta lemondását az alsó zempléni egyház megyei gyűléshez. Azonban máshova nem nyert többé meghívást az öreg szolga. Az egyházmegye tehát ajánlotta őt az ekklésiák, lelkészek és buzgó emberbarátok jó indulatába, nem lévén nyugdijalap, melyből a kiszolgált öreg lelkészt és második nejét gyámolitni lehetett volna. Az aláirt segélyadományokat az egyház-látogatók szedték be évenkint, és a tavaszi gyűléseken átadták, a S.-Patakon rendesen megjelent öregnek. Az első év hozott neki száztiz forintot, de ez is úgy szállt alább, mint a hotykai papi fizetés, a szegények fizették, a gazdag ekklésiák és papok, vagy nem fizették, vagy alább szállították. Egy világi jó barátja volt, a ki évente 5 frtot irt alá jó tetszéseig, s ez összeget soha le nem számította, sőt mindig emelte, pedig a hotykai urakhoz képest szegény ember. Az utolsó 1878-dik esztendőben már csak 73 frtot adtak a jó ekklésiák és szegény papok, ehez járúlt az egyházmegye, és kerület segedelme évenkint 30—40 forinttal. Ebből és neje kofálkodásából élt azon férfiú, a kiről Édes Albert oly nagyszerű bizonyítványt állított ki. És még is azt mondá sokszor, hogy soha megelégedettebb nem volt, mint ez utóbbi két esztendő alatt, a mióta így kegyelemre nyugdijaztatott, mert ezen segélyt egyszerre megkapta, és szorgalmas neje ügyesen hasznosította. Még házikót is szereztek ezen állapotjukban Tokajban, s ott az élénk forgalmú városka piacán utasoknak és munkásoknak ételt és kenyeret árúit a neje. De a sok munkában az is elbetegesedett, s mint ilyen jutott reménytelen özvegységre ; férjét azonban hiven és tisztességesen kitartotta, halála után el is takaríttatta. Tóth Sándor egykor, M.-Hotykán, mikor ott egy kis alapítványt eszközlöttem a papi fizetés javítására, és az első alapnak 140 frtnak hatos kamatát át adtam neki, azt mondta nekem : „no elmondhatom, hogy egész papi hivatalom ideje alatt soha nem kaptam egy summában ennyi pénzt!" És pedig azon évi kamat mindössze 8 frt 40 kr volt! Egy jelen volt idegen úri ember elszörnyüködve ezen papi szegénység felett, azt kérdé, hogy „nem esik kétségbe eme hallatlan szegénység felett Tiszt, úr?" — Nem én, felelt a pap, hiszen a szegénység nem ok a meggyengült, mert magának is volt könyvtárkája s a ztkétségbeesésre. Több szegény van a földön mint jó