Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-01-27 / 4. szám

nyait. próbálgató, hanem már kiképzett szónok lépjen fel. A képzésnek helye nem a templomi kathedra. A szinész-képezde növendékei nem a közönség előtt gyakorolják magokat, hanem a házi színpadon, s csak azután lépnek a világot jelentő deszkákra, ha már kiképeztettek. Mi pedig papi hivatalunk compromissiojára szószékbe küldjük azokat, kik oda nem valók, szónokoltatjuk azokat, kik beszélni sem tudnak. Képezzék a szónoklatra a theologust az iskolai ímateremben, bírálják, igazítsák ott a tanárok, de a nyilvánosság elé ne lépjenek addig, mig e hivatalra ki nem bocsáttattak. Ott az iskolában aztán hibázhatnak, bele sülhetnek, zavarba jöhetnek, uri imából kérést kifeledhetnek! mind nem baj, senki se nevet, senki se botránkozik meg rajta; hánem mikor kimegy a theologus legátioba s templomba menet azt mondja a rectornak : meglásd komám a 2. résznél belesülök, és ugy tesz a miként beszéle, a rector pedig rá énekli a 138-ik zsoltá'ból hogy : „öregbül nagy dicsőséged, Mert megteszed amit megmondasz!"— ez már közbotrány, édes collega, minden canon dacára, ez a mi szégyenünk, habár Piripócson történt is. De hát délután a theologus csak kathekizál, a mikor ugy is kevesen jőnek s azok is jobbára cselédek, szobalányok, mesterlegények vagy inasok ; nem látom át, hogy mórt ne végezhetne ilyenkor a templomban theologus is s a nagytiszteletű ur miért engedné magát zavartatni ilyen csekélység miatt az ebéd utáni siestában vagy concoctioban ? veti ön ellenemben. Már kedves collega, én csak a mondó vagyok, hogy a vasárnap délutáni istentisztelet ép oly szent, ép oly buzgó tartozik lenni — legyenek bár a templomban sokan vagy kevesen, — ép oly figyelmet s egész odaadást igényel mint a délelőtti. Es épen azt nem értem, hogy miként biz'>atják a nehezebb részt a nagytiszteletü urak egy képzetlen ifjúra ? értem t. i. a kathekizálást. Mert azt csak megengedi nekem collega, hogy sokkal könnyebb a tékozló fiu gazdag thóinájáról beszédet tartani : mint dogmaticai kérdések tárgyalásába ereszkedni. Bizony moudom önnek, hogy a hit és jó cselekedet vagy megigazulásrőli tan szószéki fejtegetése, kellő világításba helyezése, szivet-lelket megnyerő előadása oly munka, mi egy Révész vagy Filó erejét is megpróbálja. Hanem hát ezt a nehéztörésü gyümölcsöt, — eme száraz, avatag dogmatikai töredéket, — a reformatio kora hitvitáinak ez érdekes s nagyszabású romjait, bizzuk a theologusra, ki, fogadok önnel, hogy nem ért belőle egy szót se, nem hogy azt mással megértetni tudná. Vagy mert csak szobalányok, . mesterlegények járnak templomba, tehát ezek már figyelmünkre se érdemesek ? Gyülekezetünk eme kicsinyeit, a hitben gyenge ós erőtlen tagjait a deákra bizhatjuk, kinek esze akkor is azon jár, hogy jusson ki a városligetbe, hogy essék tul mi hamarább ezen az egész histórián, mit neki ma sorszerint muszáj végezni. Higyje el, hogy ezek nagyobb figyelmet igényelnek mint a délelőtti frequentia, ép azért, mert gyengék, mert kicsinyek, mert erőtlenek; és ezek templomi tanítását deákra bízni, annyi mint őket egészen gondozatlan hagyni. De hát ekként megfosszuk a legatioi jótéteménytől theologusainkat, amire azoknak oly nagy szükségük van ? Nagy kérdés kedves collega, először az, hogy jótétemény-e 10, 12 frtért, oly időben, mikor a kutyát se kell kiverni, egéí-sége kockáztatásával, mérföldeket gyalogolni annak a fiatal embernek csak azért, hogy a pap „Isten ós a legátus segedelmével" elvégezhesse a szent ünnepeket? Nem nagyobb jótétemény lenne-é annak az ifjúnak, ha ahoz a néhány forinthoz ilyen önkínzás nélkül jutna ? De mindezt figyelmen kivül hagyva kimondom, hogy ezen az áron, t. i. kathedráink compromissioja árán soha se kivánom őket segélyezni. De hát hogyan segélyezzük őket? Engedjen meg nekem itt egy kitérést. Nagy hibánk az nekünk magyar reformátusoknak, hogy amint egyesülni képesek a múltban nem valánk: ugy szétoszolt erőinket egy egyetemes nagy célra irányozni se tudtuk. Innét van az, hogy az a tekintélyes számú prot. nép, mely a négy folyó és hármas halom honában megtelepült: e számaránynak megfelelő eredményt felmutatni soha se birt. Hanem szokás volt nálunk az, hogy ha egy nagyobb gyülekezetnek egyházi költségvetése évi pár ezer felesleget mutatott, azt a világért se tette volna, hogy elemi iskolái jó karban tartására, kellő tanerőkkel ellátására fordította volna: hanem okvetetlen egy kis gymnasiumot kellett állítani egy tanárral, 3 v. 4 grammaticai osztálylyal. S az eredmény az lett, hogy se elemi iskolái, se gymnasiuma a célnak meg nem felelt. Ugyanezt a jelenetet látjuk ismétlődni a kerületeknél is. Debrecen ós Patak, ugy hallom, hogy