Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-01-20 / 3. szám

Most áttérek a 2-dik cikkre, s néhány jó akaratú szót kockáztatok. Barakonyi Kristóf úr „a papi egyenruhádról értekezvén, igen helyesen azt véleményezi, hogy »a papi egyenruha érdekében is egyformaságot kellene létrehozni," eddig én is vele szavazok, de hogy — bár szivemből óhajtóm a két prot. felekezet mielőbb egyesülését — Luther kabátot öltsön a ref. papság is, ennek — mint baráti öltönyre emlékeztető — magyar emberhez épen nem illő ruhának — felvevését egyáltalában nem helyeslem, hanem ahelyett a magyar emberhez annyira illő „Attila" viseletét ajánlom, még pedig, hogy mégis megkülönböztessünk másoktól, hosszabbra szabassuk mint szokás, péld. térden alul egy tenyérnyivel, ugy nemkülönben egy ily hosszúságú salonrokk is viselhető változás kedvéért, palásttal természetesen; és fehér nyakkendő kiegészitésül, mely a tisztaságnak jelképe* Hivatalon kivül rövidebb attilát és rokkot is viselhetnénk, de a fehér nyakkendő akkor is maradna. Ezek az én észrevételeim a nevezett két cikkre; szóljanak hozzá mások is, s győzzön a jobb. BIKKY FERENC, liuszti ref. leik. A gyomai h. h. hivek újévi ajándéka. A gyomai ref. hivek, t. G a r z ó Gyula helv. hitv, lelkipásztor urnák, a közügyek és saját hivei körül szerzett érdemeiért, f, év elején, egy selyem díszpalástot ajándékoztak. Ez oly nemes kegyeleti tény, melyet hallgatással mellőznünk nem lehet. Ugyanazért azon beszédet, melynek kíséretében a palástot, az ünnepelt férfiúnak ref. egyházunk t. gondnoka, Fekete Mihály ur átadta, azon meghatóan szép felelettel együtt, melyet erre a fent nevezett lelkipásztor ur adott, e lap hasábjain közzétenni óhajtom. Az átadó beszéde s a hivatolt felelet következő: „Tiszteletes lelkipásztor ur ! Örömtől sugárzó arccal és meghatott kebellel állunk meg ezen napon tiszteletes ur előtt, midőn tiszteletünk, határtalan bizodalmunk és szeretetünk szerény zálogát átnyújtani óhajtjuk. Már magában azon 6 és fél év, mely alatt tiszteletes ur közöttünk, kedvelt hivei közt, mint lelkipásztor ernyedetlen szorgalommal működött, s bennünket a lelkiekben gyámolitva elősegitett és oktatott: elég gazdag tiszteletes ur nemes tetteitől arra nézve, hogy ezért tiszteletünket és elismerésünket, necsak szóban, hanem tettleg is kimutassuk. De ha tekintetbe veszszük azon munkásságát, melyet nem mint lelkész, hanem mint a haza igaz hive, szeretett polgára, nemcsak városunk, hanem a megyei közművelődés és a közügyek terén kifejtett : ekkor már elévülhetetlen érdemei előtt mindnyájunknak tisztelettel kell meghajolnunk. Tudjuk mi azt, hogy a hivatali s a közügyek terén való kitartó s lankadatlan munkálkodás elismerésre, jutalmazásra nem szorul, mert hiszen ez a nemes öntudatban keresvén jutalmát, abban mindig feltalálja azt; de mi mindennek dacára nem állhatunk ellent vágyunknak, s örömmel adunk kifejezést t. ur iránti szei'etetünknek, midőn ezen palástot — mint újévi ajándékot — átnyújtani bátorkodunk. Fogadja t. ur e csekély emléket tőlünk, mint szerető hiveitől ; e palást fedezete alatt oktasson minket a lelkiekben számos éveken keresztül. Adja a kegyelemnek Istene, hogy a milyen tiszta a mi tiszteletünk és szeretetünk t. ur irányában e nevezetes napon, oly tiszta legyen t. ur élete mint családatyáé, mint lelkészé, mint polgáré. Adjon Isten t. urnák, s minden szeretteinek hosszú életet, erőt, egészséget, zavartalan boldogságot ! Bennünket pedig, mint szerető hiveit, tartson meg további és állandó szeretetében.* Erre az ünnepelt férfiú következőleg válaszolt: „Igen tisztelt gondnok ur ! Szeretett hiveim ! Kedves barátaim ! Meglepetve érezem magam, e megható nyilvánulása által a vallásos kegyeletnek, s megértve, hogy megtisztelő megjelenésük és a szép ajándék, mit átnyújtottak nekem, csekély személyemet illeti, elfogódott szivvel kérdezem : mivel érdemeltem meg a nagy Isten e kiváló kegyelmét, mely önök vallásos szivén keresztül, oly elérzékenyitőleg szól meghatott lelkemhez ? Uraim ! Mióta a gyomai ref. gyülekezetben „Krisztus véres zászlóját hordozom", melyet karunk felületesen gondolkozó emberei, oly messze kerülnek, sőt nem ritkán sárral is dobálnak, önök igen jól tudják, hogy voltak sötét és szomorú, de voltak boldog és igen kedves napjaim is önök körében, mely napok emlékképéről, szeretett hiveim és honfitársaim többször nyilvánult bizalmának fénysugarai, egész a jelenbe átragyognak, és mégis azt kell vallanom, hogy ily megtiszteltetésről, minő ez uj év alkalmából ért engemet, álmom sem volt soha. S ha ily öröm nekem elfogadni ezen ajándékot, mint kedves hiveim bizalmának drága zálogát : mily sokkal édesebb lehet önök öröme, kik ez újévi adományt átnyújtották nekem, A palástnál nagyobbszerü ajándékot hivek nem adhatnak lelkészüknek, bizalmuk kifejezésére, szebb jelvényt nem találhatnak. Ehez hasonló esetet a múltból én csak egyet ismerek, midőn t. i. a fővárosi ref. fényes gyülekezet lelkes hölgyei tisztelték meg, az érdemekben gazdag lelkipásztort, a ki örök emlékezetre méltó nagy műveiben, ércnél maradandóbb emléket állított nevének. Ezért döbbenek meg a gondolatra, hogy nekem is ily öröm jutott, holott az én szerény hivataloskodásom s közjóérti küzdelmeimnek önök által emiitett gyümölcsei, csak oly porszemecskék, hogy már csak maga a megemlítés is érdemükön felül való tisztelet reájuk nézve, melyekkel tehát dicsekedni egyátalában nem lehet. Uraim ! E megdöbbenés és e meggyőződés arra kényszerítenek engemet, hogy megtisztelő bizalmuk e drága zálogát — e diszpalástot — oly előlegnek tekintsem a jövőre nézve, mely naponként arra fog emlékeztetni engemet, hogy a mely szolgálatot