Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1878-07-07 / 27. szám
843 más gondolatra birta és rávette, hogy a tehetséges gyermeket diák iskolába küldje. Azoknak a diák iskoláknak akkoriban ugyanaz a rendeltetésök volt, ami mai napság a gymnasiumó; a növendéket tudományos pályára készítették elő; csakhogy a feladatot hasonlithatlanul kisebb apparatussal, egyszerűbb módon oldották meg, mint ahogy mai időben történik. Három vagy négy tanár végezvén azt, amivel mostanában tizenkét szakférfi foglalkozik, magától értetik, hogy a mai gynmasiumban taníttatni szokott tárgyak csak igen kis részét ölelhették fel. Tanitó és tanítvány egyaránt elszörnyüködött volna azon rengeteg ismerethalmaz láttára, melyet a mai gymnasiumi tanulóktól követel a rendszer. Yolt azonban ama fogyatékos iskoláknak két előnyük, melyeknek véghetetlen sokat köszönhet a nemzeti mivelödés: egy az, hogy olcsók voltak, s hogy tápintézetek és a szegénységen segitő egyéb módok ált: 1 a tudományt a legügyefogyottabbnak is hozzáférhetővé tették ; a másik az, hogy kevés tantárgyra szorítkozván, azt a keveset alaposan tanították, és mi fő, megtanították a növendéket tanulni, s rászoktatták, hogy ismereteit önmunkásság által szaporítsa, szellemét tovább fejleszsze. Azáltal, hogy az iskoláztatás a legszegényebb sorsuaknak is lehetővé volt téve, a mivelt uri osztályok folyvást oly rétegből nyertek növekvést, hol az ember kora gyermekségétől fogva a létért való küzdelemre levén utasítva, az önerején való előtörekvést, tehetségeinek hasznos munkára fordítását megszokja és életelemének tekinti. S minthogy e sarkponton fordul meg jóformán minden derekasság, az eredmény az lőn, hogy azon korból sok olyan jelest mutathatunk, kik tanulmányaikat mint ugy nevezett mendicans diákok a legnagyobb szegénységben végezték. A' kevés tantárgy felölelésében is nagy áldás feküdt. Az oktatás főcélja ugyanis, kivált a pályára előkészítő években nem egyéb, minthogy a lelket öntudatra, saját erejének felismerésére és teljes használatára ébreszsze. A tényleges ismeretek az ember mivelődési folyamának ezen első stadiurnában csak mint a mondott célra való eszközök szerepelnek s holt anyagot képeznek mindaddig, míg az ítélőtehetség egyéni működése által életet nyervén, lelkünkben mintegy ujjá nem születnek és szellemi fejlődésünk főtényezőjévé nem válnak. A mai tanrendszer mellett, hol a sokféle ismereti tárgya tanuló lelkét csakúgy röptibenérinti, az említett szellemi processus csaknem lehetetlenné van téve. A tananyag rergeteg tömege, mely a tanuló elméjét mintegy elborítja, sem időt nem enged neki a befogadott ismeretek assimilálására, sem kedvet nem ad az önerején való továbbhaladásra, ugy hogy mikor a gymnasiumi pályát megfutott ifjú az u. n. érettségi vizsgára előáll, már odáig van, hogy miután minden néven nevezendő tudományba belekóstolt és semmi sincs többé, mi reá az újság ingerével hathatna ós ügyeimét leköthetné: a túlterheltetésben kimerült iíju az egyetemre átmenvén, választott szakmáját már csak kenyeretadó mesterségnek tekinti : mindent elkövet ugyan, hogy abban a szükséges jártasságot megszerezze, képzett ügyes emberré is lesz; de amire idáig eljut, annyira kifáradt, hogy az életbe kilépve már csak élvezni akar és hervadt lelkében többé nagyratörő nemes gondolatnak nincs helye. Hü kinyomata ez az iskolai pálya összes társadalmi életünknek. A mohóság az eszközök megszerzésében oly nagy, hogy a miatt az élet célját tévesztjük szem elől; oly telhetlenek vagyunk a szerzésben, hogy nem marad erőnk ós időnk a szerzettek kellő felhasználására. Nem oly melegházi légkörben érlelődnek a jövőt termékenyítő eszmék emberei, azon bátor szellemek, kik társadalmi átalakulásokkor előljárni ós a haladás útját egyengetni hivatvák. A tapasztalat mutatja, hogy a követett rendszer, ha előmozdítja is a középszerű tehetségek mivelődósót, inkább elfojtja, mint kifejti a teremtő, kezdeményezési szellemet, s fásult hangulatot szül, mikor hazafi tettekre ós önmegtagadó lelkelósülésre legnagyobb a szükség. E század elején fennállott szegény prot. iskolák, tán mert a szükségből erényt kellett csinálniok, a helyett, hogy túlságosan sok tanulmánynyal terhelték volna növendékeiket, épen ellenkező módszert követtek. Kevés, nagyon kevés volt, amit egyenesen tanítottak, de utmutatást adva annál több önmunkásságot, gondolkodó szorgalmat követeltek a tanulótól. Amit az iskola közvetlen nyújtott, mindössze annyiból állott, hogy a növendék megtanult latinul írni ós beszélni, s ez által eszközt nyert arra, hogy a klassikai világba magát beleélvén, lelke oly eszmények iránt hevüljön, melyek minthogy egykoron mint valóságok léteztek, újból létesíthetőknek tűntek fel, minélfogva azok nemcsak az elmének, hanem az akaraterőnek is hatalmas rugóivá lettek. Ami kevés ezenkívül taníttatott a természettudományok, mathematicai és philosophiai tudományok legelső elemeiből, ez épen csak annyi volt, hogy az észnek elmélkedési anyagot nyujtjva — többoldalú fejlődhetését elősegítette. S ime ilyen nagyigényű, de csekély erejű iskola állott fenn akkoriban Orosháza közelében — Mezőberényben, hol teljes nagy gymnásiumot két rendes tanár ós egy segédtanár látott el. Az ekép egy tanár vezetése alá került több osztály együtt nyert oktatást, olymódon, hogy amit az alsóbb osztály mint ujat tanult, azt a felsőbb osztály ismételte, egy-egy tanárra pedig hetenkint 35 — 40 tanítási óra esett. E fogyatékos iskolában végezte Szókács a gymnasium hat osztályát, mikor aztán, igaz, hogy sok tudománynak, melylyel a mai gymnasiumi tanulót