Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-05-05 / 18. szám

kosán és tervszerüleg törekedtek elnyomni, sőt kiirtani hazánkban a magyal- nemzetiséget az egyedül íidvezitő egyház érdekében. „Hazafias érzelmű tanítók s a magyar nyelv kötelezettsége az idegen ajkú iskolákban!" ezt kiáltja Sebestyini András szomorú példája. Mert, hogy Csank ref. magyar gyülekezet volt 1595-től 1674-ig, az kétséget nem szenved, azt tanúsítják naplóink, többek közt a fennebbi 1662-iki kivonat, melyben a szülők elnevezései magyarok, továbbá a máig is élő családok (Kovács, Tar, Füzes, Rákócy stb.) nevei. 17 lá bau a csanki egyház történetében igeu emlékezetes Sebestyini halála után, a zsemberi, majd a derzsenyei anyaegyházhoz csatlakozott e gyülekezet. 1726-ban azonban lelkészt nyertek B obor Jakabban s ez idő óta folyvást virágzó anyaegyház. Jegyzet. Az 1628-ban kiadott s az 1725-dik év eseményeivel végződő Lampe „Hist. ecciae reformatae"bau a barsi ref. esperesség egyházai közt említtetik ugyan Csank a 24-dik helyen; de már jóval élőbbről 1674-től nem volt a mienk s már az 1696-diki bagonyai, 1703-diki dacsolámi s az 1706 báti gyűlésén a barsi ág. ev. esperességnek, folyvást Sebestyini András által képviseltették magukat, mint ág. ev. íiliális gyülekezet; s hogy a fent nevezett későbbi keletű egyháztörténelemben mégis előfordul, onnan van, mert a Lampe neve alatt ismert egyháztörténelem irója Debreceni Ember Pál azon adatukat, melyek a hajdani „S a m o r j a i s u p e r i ntendentiára" s közelebbről a barsi ref. esperességre vonatkoznak, Perlaki Márton lévai lelkész s esperes 1645—78-diki jegyzetei nyomán használta fel. Ezen jegyzeteket később, 1704 táján, Körmendi György barsi, majd bori lelkész s esperes minden igazítás s pótlék nélkül juttatá nagy kortársának Debreceni Ember Pál losonci prédikátornak kezébe, ki azokat szinte azon módon használta fel, minden észrevétel és jegyzés nélkül annyira, hogy még a sorrend is ugyanaz Lampebau, ami a Perlakiféle kéziratban (Lásd a „Nr. 2" „Ordo et numerus" feliratú naplót 1655-től s Lampe illető helyeit.) Perlaki jegyzetei és a „História" kiadása közötti nagy idő (1655—1728) eseményeinek figyelembe nem vételéből származott aztán több oly anomália, hogy p. o. Pózba, Baracska, Töhöl 1728-ban is az ürményi s komjáti, Csank pedig a barsi ref. esperességhez tartozónak iratik ; holott naplóinkból kétségtelenül világos, miszerint amazok már jóval elébbről a mienk, utóbbi pedig már nem a mienk volt. A fennebbi körülményből két következtetést vonhatunk : 1. A Lanipe-féle egyh. tört. mű létrejövésében a mi espereseinknek, Perlakinak és Körmendinek is nagy érdeme van, mit maga a szerző is elismer. (Lásd Lampe 654. lapon.) 2. Ezen jeles egyháztörténelem, mely nagy időkig, sőt több tekintetben máig is egyedül áll hazai egyházi irodalmunkban, (utána majdnem száz évre látván napvilágot Tóth Ferenc „Prot. ekk. Históriája", de mely már nem oly bő részletekbe ható) s 3

/4

század telt el, míg egy lenézett s kicsinylett egyesület lépéseket tett, hogy idővel az összehordott anyagokból megírható legyen a hazai ref. egyház teljes történelme. Ezen jeles mű hibásan neveztetik L a m p é r ó 1, mert azt debreceni Ember Pál irta (lásd róla bővebben Bod Péter : „Magyar Athenas", „Smirnai sz. Polikárpus", „Sárospataki füzetek" 1867-iki folyam.) Lampe utrechti egyh. tört. tanár pedig csak kiadta Debr. Ember Pál költségén. Suum cuique ! SZENTKUTY KÁROLY. NECROLOG. Munkácsy Dániel emlékezete. sEn vagyok az Ur, ki a magas fát alacsonnyá teszem.® Ezékiel 17 : 24. A külső-somogyi ref. egyházmegye kebelében ismét kidőlt egyike a régi erőseknek; az Isten anyaszentegyházának bajvívó mezején megint egy bátor gladiator összeomolva. A maga k i s körében nagy érdemeket szerzett férfiú, kinek elhunytát e lapok is registrálták már röviden, a tengődi ref. egyháznak 37 éven át lelki vezére, Munkácsy Dániel, ez az athletai alak, kiben a testi erő a lélek és jellem nagy erejével oly meghatóan volt párosulva, április 12-én, minden előleges betegség nélkül, halva rogyott össze. A valódi érdem iránti tartozó kegyelet és elismerés koszorúja, mely az élőktől oly sokszor megtagadtatik, hadd fonódjék a holtnak halántékaira ez emlékező sorokban, melyek inkább csak egyszerű élet, — mintsem jellemrajzát adhatják a boldogúltnak ; az utóbbinak megírására csak a vele együtt küzdő kortársak rendelkezhetvén elegendő anyaggal s hivatottsággal. M. D. született Somogyinegyében Séllyén 1811-ben. Atyja. Munkácsy Dániel lelkész s édes anyja Kis Mária által részesíttetett a nevelés első áldásaibao, tőlök nyervén azon irányzó benyomást, melyet a szülői házon kivül semmi sem adhat meg, s melyet a későbbi kor sem törölhet le a lélekről egészen. Iskolai tanulmányait kezdte Kecskeméten s végezte Pápán, hol alapos tudományos ismeretei mellett, szép költői talentumáról volt különösen ismeretes, melynek, az akkor még csak kevés számú, de elég szigorú kritikával szerkesztett szépirodalmi folyóiratokban megjelent költői dolgozatai elég bizonyságaiul szolgálnak. Tanulmányai bevégzése után akadémikus rektor lett Balatonfő-Kajáron s itt pár évet töltvén, pappá szenteltetett 1836ban. Segédlelkészi minőségben szolgált Kecskeméten, Lacházán, Ocsényben és Vaiszlóban s végre hosszas küzdelem s szinte 2—3 évig tartó interregnum után, rendes lelkészszé lett Tengődön 1841-ben. Még ugyanezen év folyamában házasságra lépett néhai Hőke József ireghi lelkész és esperes leányával : Zsófiával, mely házasságból kilenc élő gyermek maradt hátra, s ezek közül négy kiskorú, hirdetni az őket ért veszteség mérhetetlen nagyságát. . . Ha mint papot jellemezni akarnók, táu nem tévedünk, ha állítjuk, hogy az igehirdetésben egy, az apák ősi hitéhez véglehelletileg ragaszkodó s külső megjelenésével is tiszteletet parancsoló, buzgó apostol ; az egyház kormányzásban, a jézusi szelídséget prófétai szigorral párosítani tudó, tapintatos és bölcs lelkipásztor magasúlt