Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-04-21 / 16. szám

Elfeledte a t. bíráló ur, hogy búcsúztatókkal, nem szerelmes versekkel, van dolga, mely utóbbiak írásához a sziv adja a bakakáplár szájába a hangot, s nem is tolmácsolja csak a maga érzelmeit s nincsen kitéve még oly egyszerű közönség bírálatának sem, mint a minő előtt ezek az ártatlan búcsúztatók elolvastatnak. Igaz, hogy a közvélemény elitélte a régi szabású búcsúztatókat s azok helyett az egyszerű imával való temetést hozta be ott, hol köznépünk kissé fölemelkedett a régi slendriánizmus posványából : de nem tagadhatja t. bíráló ur, hogy ez nagyon kevés helyen történt meg ez ideig; sőt vannak otyan egyházak, hol ezen régi szokásnak még a míveltebb osztálybeliek is hódolnak, az alsórendű köznép pedig semmi áron nem enged ebből egy betűt sem. Nem célom, hogy a t. biráló urnák az egyes búcsúztatókra kimondott ítélete ellen felszólaljak, sok részben én is aláirom azokat, csak azt a lenéző, gúnyos hangot nem szeretem, mely az egész bírálaton átvonul. Szerintem a bírálatnak az a célja, hogy a hibákat kimutatva, javítson, serkentse és buzdítsa a pislogó tehetséget. Mert hiszen azt nem tagadhatja T. D. ur, hogy a legjobb igyekezet mellett is, még a nagytudományu férfiak sem léptek hibátlan munkával az irodalmi küzdtérre. A napokban hallottam éppen egy tudományosan képzelt egyéntől, hogyha gáncsot akarunk keresni, még a Bibliában is találunk. De térjünk a dologra s engedje meg T. D. úr, hogy a magam mentségére a következőket elmondhassam. Az V-ik számú gyermek feletti búcsúztató az én munkám. A kezdete mindjáit nem tetszik T. D. urnák, mondván: „Furcsa szokás van Mohácson. Ott akkor támad az emberek keblében az a gondolat, hogy valakit talán elzár közülök a koporsó, mikor már a temetésre harangoznak. Nálunk s talán másutt is ezt nem akkor gondolja az ember, mikor már a temetésre megy, hanem akkor, midőn először harangoznak s még nem tudja ki halt meg." Ebben igaza van T. D. urnák s biztosíthatom, hogy itt is akkor szokták leginkább kérdezni, hogy ki halt meg ? mikor először harangoznak halottra. De azt sem tagadhatja, hogy nagyon gyakran megtörténik, kivált nagy városban, hogy midőn temetésre megyünk, akkor ostromolnak bennünket ezen kérdésekkel: ki halt r meg ? kit temetnek ? sat. Es szerintern csakugyan a temetésre hivó harangszó az, mely legérzékenyebben hatja át az érző ember keblét, legyen bár a halott családjabeli vagy egészen idegen. A mulandóság gondolatát, ha a temetésre hivó harangszó alkalmával ébresztem fel a hallgató közönségben s egyszersmind rámutatok az enyészet martalékára, a koporsóban fekvő hullára, azt hiszem, ezzel nem követtem el megrovást érdemlő hibát. Azt mondja tovább T. D. úr: „Aztán szerző sok helyen ellenmondásba jön magával." Ezen kemény vádat nem igazolja s igy az magától elesik. „Az ilyen költeményeknél az a fődolog, hogy rímeljenek. Az eszme, az összefüggés az semmi." Eszme, összefüggés nincs benne! De hát mino eszméket óhajt T. D. ur a halotti búcsúztatókban feldolgozni. Különösen egy gyermek felett ? Kérem, legyen szives megmagyarázni. Én már hallottam sok jeles egyházi hivatalnokot halott felett beszélni, de egyik se fejtegetett az alkalomhoz nem illő eszmét. A mulandóság körül forgott, egy jobb élet felőli hitet s a viszonttalálkozás reménységét igyekezett híveiben megszilárdítani ; a meghaltnak érdemeit röviden fölemlité s az élőket annak nemes példáját követni buzdította, vigasztalva oktatta. „Összefüggés nincs benne**, kár volt ki nem mutatni. Azon is csudálkozik T. D. ur, hogy egyetlen fiu volt s mégis búcsúzik testvérétől; ezen csudálkozásának helyet is adok; azonban felvilágosításul megjegyzem, hogy kis testvére leány volt s ő mint fiu csakugyan egyetlen reménye volt a szülőknek, kiben a család fenntartóját remélték felnevelhetni. Beismerem, hogy ezen körülményt jeleznem kellett volna. Hihetetlennek tartja T. D. ur azt is. hogy az egy évet s egy hónapot élt gyermek „zokogva jajgatni" tudott volna. A szó szoros értelmében nem zokog még az ilyen gyermek, az igaz, de hogy pihegve jajgat, azt tapasztalásból tudom, mert fájdalom, már én nem egyszer állottam haldokló gyermek ágya felett s azt hiszem, e tekintetben sok családapa igazat ád nekem. A mi a helyesírási hibákat illeti, annak oka nem vagyok, mert a kézirat, hogy hibátlan volt, arról felelek. A nyomdahibák kijavítása a szerkesztő dolga. A Vl-ik számú férje által meggyilkolt, reményben levő no feletti, szintén az én művem. T. D. ur ebben sem talál összefüggést, gondolatot; sőt, hogy milyen szép helyek vannak benne, mutatványul idézi is ezen két sort: „Hogy a férj kegyetlen szive hitestársát meggyilkolta;" igaza van T. D. urnák, hogy az összefüggés megzavartatott ezen munkámban a szerkesztő úrnak azon merész eljárása által, hogy a 34-ik lapon ezen sortól kezdve „Lesújtó volt mindenkire" a 35-ik lap ezen soráig : „Es most büntetését várva® összesen 20 sorra terjedő becsempészést követett el s ezen közbe vetett sorok egyikében állítja ő, hogy a férj kegyetlen szive gyilkolta meg hitestársát. A kárhoztatás köve tehát nem engem, hanem Őt illeti. A füzet megjelenése után a szerkesztő ezen eljárását, nemkülönben a száma nélküli nyelvtani s nyomdai hibát, egy hozzáintézett magánlevelemben meg is róttam s megjövendöltem néki, hogyha valaki bonckés alá veszi e füzetet, aligha a szerkesztő urnák nem jut belőle a legérzékenyebb vágás. A békés családi élet leírásából idézett két sornak értelmét szintén nyomdai hiba zavarja, mely nekem ia nagy bosszúságot okozott. A kéziratban igy állott : „Oh az ily családi élet kivánt gyümölcsöket terem." Igy kérem azt kiigazítani, akkor lesz értelme. Ennyi az, mit ön magam iránti kötelességből el kellett mondanom. Egyébiránt higyje meg, P. D. ur, hogy az ily ki-