Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-04-14 / 15. szám

dolga alig tart tovább fél évnél, ennél többet, mondom, nem érd e m e 1. A hatodik pont 50—100 forintig nagyobbítható fizetést kíván a segédtanítók számára. Ha a segédlelkész 60—100 forinttal dijaztatik, miért ne érdemelne annyit a segédtanító is ? gondolja a memorandum. A segédtanítók fizetésének emelését kárhozatosnak tartom épen a segédtanítókra nézve. Mert számtalan oly ifjú találkozik, ki segédtanítóul menvén, s a teljes ellátás mellett 80 vagy 100 frt fizetést húzván, ez állapotot kielégítőnek találja, hogy rajta változtatni eszébe sem jut, s ifjúsága éveit bűnös könnyelműséggel elpazarolja, mint segédtanító. Később pedig, midőn már benőtt a feje lágya, restel odaülni a képezdei növendékek kopasz szájú serege közé az ő tuliutumus arcával, vagy nem bízik abban, hogy begyepesedett és tanulástól elszokott esze tölcsér nélkül is megnyíljék a tisztességes tudományoknak, és lesz továbbra is a mi volt — segédtanító, végre pedig boldog peregrinus. Nem akarom ez állítást élő példákkal illustrálni, pedig tudnám, csak saját egyházmegyémből is. — E pontban tehát a jövő idők peregrinusi hadának nagy reményű magva vagyon elrejtve. A hetedik pont 30—60 forintot kér az ismétlő iskolások tanításaért. Ujabb teher, de ki fizesse ? Egy mult időbeli helytartósági rendelet a községek kötelességévé teszi a vasárnapi iskolások tanításáért járó díj fizetését, megszabván a minimumot, ha jól emlékezem, 20 forintban. E rendelet mai napig érvényen kivül helyezve nincs. S e kötelezettséget teljesítik is a községek. Nálunk (szinte dunántúl) 25 frtot kap a tanító, s igen meg van elégedve. — De mondjuk csak azt a községnek, hogy ezután nem 25 forintot, hanem 25 frt és Ötven krajcárt kell a vas. iskolások tanításaért fizetni, olyan lárma kerekedik belőle, hogy 50 írtért sem hallgatta volna el sem a lelkész, sem a tanító ; hátha még jelentékenyen emeltetnék ? Hogy pedig a tankötelesek fejenként fizessenek, ez ellenkezik a memorandum inten ti ójával, bár ezt én célravezetőbbnek gondolom, mert sok apa, kinek gyermekét pandúr hajtja a vas. iskolába, mondaná ezt : ha már fizetnem kell, menj fiam és tanulj, hogy ne fizessek liijába. — Sokkal helyesebb tehát megelégedni az eddigi díj összegével, s beadási módozatával, annyival inkább, — mert mondjuk meg ezt is Őszintén — a memorandumban említett, s a törvényben is követelt 5 órai heti tanításból a valóságban csak 2 óra van, néhol ennyi sem, máshol pedig semmi sem! És valamíg paraszt ember kezében lesz a bírópálca, a törvény ide vonatkozó intézkedése p ontosan és állandóan végre hajtva nem is lesz soha és sehol. A nyolcadik pont a tandíjmentességről álmodik. E pont helyesnek látszik, s még ez sem az. Mi az a tandíjmentesség ? Az, hogy a tanítványok egyike se fizessen a tanítónak, hanem a megfelelő tandíjösszeget egy summában fizesse valaki, például az egyház Az egyház pedig, száz közül 99, ezt a tandíjt ki fogja vetni az egyháztagokra, és pedig a zavarok kikerülése végett csak az olyan egyháztagokra, kiknek iskolás gyermekeik vannak. Beszedi az egyház, s azután átadja a tanítónak. Egy summában ? Dehogy ! Csak ugy forintonként, a mint jött, ezt is a tanító megújított kérései után. Arra is lesz eset, hogy mikor a tanítói nyugdíj-pénzért, aequivalens adóért, vagy másféle gyönyörűséges dologért az adóvégrehajtó megszorítja a kurátort, üres levén az egyház kincstára, odaadja, a mi talán épen kéznél van, a — tandíjt. A tanító azután várhat. Majd post festa! S elmúlik egy pár post festa, a tanító mégis csak várhat. Arra is tudok esetet, hogy a tandijt elfizették kamatban, s mikor a tanító sürgősen követelte pénzét, az mondatott neki, hogy az „egyház kárát kívánja." A ki jól ismeri a falusi egyházi életet, állításom helyességében egy pillanatig sem kételkedhetik ; ha mégis kételkednék, hivatkozom a n—i tanító példájára, ki ezelőtt 3 évvel a tandíjmentesség felvétele alatt fogadta el a meghívást, és ma — Ő szedi a tandijt. Sokkal nagyobb kárt lát azonban a tanító abban, ha gabonanemü tandiját is a gondnok szedi. Mert legtöbb szüle megtisztított, jól mért, becsületes és értékesíthető gabonát ad, ha a tanító személyesen veszi azt áltai; a gondnok pedig megelégszik a sógor és koma szemetjével is. E bajon akként látszik segítve lenni, ha a gabona egyT

bizonyos napon hordatik össze a lelkész és tanító ellenőrködése mellett. A jó lelkűek, kik, ha megfogyatkoztak is, de bizonyára nem fogyatkoztak, be is adják a kitűzött időben jó gabonájukat. Többen lesznek azonban olyanok, kik halogatásukkal kifárasztják az ellenőrködök türelmét, s majd ugy 15-szöri felszólítás után, s majd mikor a gondnok egyedül lesz az egyház gabonatárában, szívlágyitó keserves panaszok és sopánkodások között lefizetik a szemenszedett — ocsút. Ki károsodik ? A tanító ! Vagy talán nem fogadja el a zagyvalékot, mustrát visz esperesnek, szolgabírónak, tanfelügyelőnek ? Teheti, de az a tanító bizonyára nem csak abban az egyházban, de még a környéken sem fog megőszülni. — Végre, ha van is oly egyház, melyben pl. 10 ember „lelketlennek" mondja a tanítót azért, mert a tandijt el nem engedi: ugyanabban az egyházban, tandíjmentesség esetén, 20 ember fogja ez epithetont bátran hangoztatni. Miért ? Azért, mert ebben maga a gondnok megy elől példával; maga a gondnok fogja magát ekként mentegetni: én nem sürgetném, de ettől a lelketlen rektortól nem maradhatok. — Ismétlem, hogy nem a levegőből beszélek, hanem a mindennapi tapasztalásból és megcáfolhatlan tényekből; mert magamon is tapasztaltam, hogy az általam szedett és a gondnok által behajtott gabona között olyan különbség van, mint mikor az ember nem a termelőtől, hanem a korcsmárosoktói vesz bort. A kilencedik pont igy szól: „az államsegélyből ezentúl tanítói özvegy-árvák, vagy özvegy-árva-gyámintézetek i s részesülnek." Ez vád a dunamelléki egyház-