Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1878-03-31 / 13. szám
Hozzunk e vég-bői áldozatot is, ha kell, áldozzunk, ha ugy tetszik, rangunk, vagyonúnkból leereszkedéssel. Öltsük magunkra az ősi erényeket; hordjuk a tótajku lakosok közt ama patriarchalis szerepet, melylyel ők hajdanta hódolattal ismerték el uraikat, vezérekül, gyámokul ; akkor a konkoly idővel veszni fog, mert alkalma nem leend annak, ki ily célzattal hinteni akarná. Hogyan állunk ez irányban most! Becsületes emberhez emelt homlok ós nyilt válasz illik! Az egyházi téren a felügyelői tisztségtől kirívó az idegenkedés, mert úgymond: pánszláv a tanító és a pap. Holott épen azért keményen kellene megállani a helyet, hogy az ellenőrzetlen szájhősködés I meggátolva legyen. A szentegyház, a hívek gyülekezete világi hivatalnokait, „urait", soha sem látja, — sem egyházi, sem jótékony céljainak áldozatot nem hoz, — úri sz. vacsora, Istenimádás, sz. beszéd hallgatás, ez mind rémítően unalmas dolog, — gondoskodni világért sem gondoskodunk arról, hogy legyen papunk, ki bent a templomban és azonkivül hódítani tudjon. S miután igy szépszerivel kihuzzuk lábainkat mindenünnen, hol tért kellene foglalnunk, mi következik ebből ? Lényegesebb dolog, mintsem gondolnók : a) Csakúgy esetleges véletlenségből bekerül egy pánszláv tanító. Igen szelid, jó ember az istenadta, csupa alázat ós becsület; ki, mert szabad a vásár, pompásan megdolgozza az elöljáróságot itt is, ott is. Lelkészre van szükség, az öreg ur elhalt, derék pap lehetett volna, de „tótúi nem tudott !* — Hiszi ám a Keresztülviszi a magaszőrü lelkész megválasztatását, ezer kapós uton. Most már kettecskén vannak a faluban, imponálnak akár a szolgabíró, felügyelő, helyi uraságnak, s hogy igen, azt hamarosan azzal bizonyítják meg, hogy a történetesen üresedésbe jött jegyzői állomást magaforma egyénnel töltik be. — íme, megvan az archimedesi pont. Ezt az egy példát kegyeskedjenek szebbnél szebb változatokban variálni. De ez még nem elég. Az ily szemenszedett falucska pánszláv érzelmű papra szavaz esperesnek. Megesik; ki viszont mint lelkes patrónusa öveinek minden egyházba „magaszőrü" embert commendál. Annyira, hogy egész egyházmegyék hasonló személyiségekkel kitöltvék. Az ily esperességek választják a superintendenst. Nem folytatom ezen körülményeknek azon ol~ ladát, mely világi, megyei hivatalnokokat, képviselőket i candidál saját köréből, bár érdekes lenne tudni, hogy, ha az efféle áramlatnak élére nem áll a világi hatóság, maholnap a felvidékből „Bulgária" kerül ki. b) Bizonyos egyházmegyében esperest választanak ! A candidatus bölcs} erélyes, a körülményeket számbavevő személyiségül akarja magát bemutatni. Magyarérzelmü a szive, de ez nem elég; kacérkodni, hízelegni, édeskésen mosolyogni kezd esperességében találhatóamolyan jámbor testvérekkel. Sőt mutatja, menynyire kegyeli lapirodalmi megtámadtatás esetén, — ha a kardja fakard nem volna — kegyetlenül meghadonáz a világ négy tája felé védelmükben a helyett, hogy nem tetszését éreztetné velük, ellensúlyról gondoskodni iparkodván. Változatait . ezen egy példának nem folytatom. „Engem esz a lúg, ha fejed mosom/ Irta Arany János. Uraim! Ismerjük ki helyzetünket a társadalomban. — Bevallom, hogy biz az keserű falat, egy pánszláv érzelmű pap, egyház kebelében felügyelői, presbyteri, egyháztagforma jogot gyakorolni, mógis gyakorolni kell , pedig éberül, folyton, erélyesen, vissza nem riadva sem kicsinylés, sem gúnysem másnemű kifakadásoktól, de tervszerüleg, állha, tatosan, a higgadt ész számító erejével irtani, tisztítani, mi az egyház ós haza szőléjóben — burján, pozdorja, csalán vagy bojtorján. Ha e téren emberül vitézkednek Uraim! akkor e hazának dicsőbb áldozatot hoztak, mintha üdveért önéltüket oltják vala ki, fenségesebb tetteket követnek el ez által, mintha a végveszély válságos perceiben hadseregek egész testét hoznák segítségül veszendő léte megmentésére, mert elleneiből barátokat, hűtlen fiaiból megbízható nemzedéket neveltek számára. Oh bár zajtalan szavam birna az ég hangjának erejével, mely agyat, velőt rázkódtat, s lázas irammal lükteti a vért ereinkben. A haza sajgó sebje, még ennél is kell, hogy indítóbb ékesszólással beszéljen, hasson, lelkesítsen. Elzárkozom azon állítás súlya elől • hogy a pátens, a provisorium idejekor nagyobb veszély érte az evangéliumi szent egyházat, mint az iménti. Avagy az az orosz egyházzal való nemtelen kacérkodás, melynek pópautánzói már is hosszú szakállt, lecsüngő hajat növesztenek, s melynek hívatlan képviselői nyomtatott egyházi beszédekben — ós nem nyomtatottakban — szertelen dictiókat tartanak azon eszeveszett rajongás malasztairól, nem vészkiáltóán intenek-e minket az összetartásra !
