Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-01-13 / 2. szám

Azonban mindenki érezte, hogy vállalt munkája az uj culturalis áramlat közepett csak ugy és akkor lesz biztosítva, ha a vallás-erkölcsi érdekek ápolására a keresztyénséget alkotó minden szellemi tényező közreműködése vétetik igénybe, és felhasználtatnak mindazon erkölcsi rugók, melyek az embereket egyházi tekintetben tevékenységre indíthatják. Fájdalom, e tekintetben egyházunknak 1848 előtti múltja igen keveset nynjtott, mi fogó végül szolgálhatott volna a mondott szellemben való munkálkodáshoz. Míg ugyanis századokon át a létezhetésért kellett védekeznünk, s egyházi önkormányzatunkért küzdve, ügyünket a nemzeti függetlenség kérdéséhez csatoltuk, egyházi étetünk oly külsőleges irányt vett volt, hogy legintensivebb alakjában is legfölebb az intézmény megóvására és épségben tartására lelkesített; ellenben vajmi kevés történt arra nézve, hogy az egyházintézményen belül a hitélet, a tudomány fejlődésével és a humanitási eszmék haladásával lépést tartva, lélekben ós igazságban erősödjék. — Pedig a protestáns keresztyénség valamint genesisét annak köszönheti, hogy a vallást peculiumának állító középkori egyház ellen tiltakozva, minden embernek maga lelkére támasztotta örök üdvét: úgy fennmaradása is csak úgy biztositható, ha folytonos lelki munka által a vallás örök igazságait a közértelmiség mindenkori fokához mórt alakban reprodukálván, azokat szellemi életünk központjává tesszük. Ezeket tekintve már 1858-ban történtek ismételt felszólalások a nálunk századok óta parlagon hevert protestáns tudományügy érdekében és egyházunk egyik legerélyesebb és legpraktikusabb -kormányzó fórfia (Hajnal Ábel) 1859-ben egy protestáns központi egyetem felállítását .minden teendőink közt legfőbbnek és legelsőbbnek állította, utána pedig többen buzgólkodtak a nagy horderejű eszme mellett, melynek valósítása azonban csak az összes protestánsság közreműködésének igénybevételével válhatott volna lehetővé. Hogy oldott kéveszerű állapotaink mellett mind ama lelkes felszólalások elhangzottak anélkül, hogy az eszme létesítéséhez csak hozzá is fogtunk volna, magától értetik. De azért koránt sem mondhatni, hogy a tudomány ügye felett folyt eszmecserék minden eredmény nélkül múltak volna el. Az erők egyesítésére kilátás nem lóvén, az egyes superintendentiák a kebelükben fennálló akadémiákon iparkodtak lendületet adni a tudományosságnak ós mindenekelőtt azon tudományágra fordították figyelmüket, melynek ápolása kiválólag a felekezet feladata, azon munkálódván, hogy a theologiai intézeteket a változott viszonyok által fokozott feladatuknak megfelelő színvonalra emeljék; mihezképest, tekintve a theologiai tudományok széles körét, a tudomáuyok akadémiai mívelésének természetét, s a lelkészi hiva-i tásra való gyakorlati készülés szükségét, egyfelől a tanerők tetemes szaporításáról gondoskodtak, másfelől a tanfolyamot két évről négy évre hosszabbították meg. Ma már minden theologiai intézetünk négy évi tanfolyammal van berendezve és a tanárok száma legalább 5, sőt a debreceni akadémiában 6, a nagyenyediben pedig 7. Most mind a tanfolyam időtartama, mind a felkarolandó tantárgyakhoz képest a tanerők mennyisége olyan, hogy theologiai intézeteinkakármely külföldi seminariummal kiállhatoáka versenyt, ós nem csak a leendő lelkészek képzését illetőleg lehetnénk teljesen megelégedve, hanem a theologiai tudat gyarapodását is várhatnók, ha a tudomány fejlődéséhez szükséges belső föltételek is megvolnának és történelmileg kifejlett bizonyos szííkkeblüségek az igazság szabad kutatását lépten nyomon nem akadályoznák. De történelmi tapasztalat szerint a hivatalos munkakör nem az a tér, hol a vallási kérdéseket azzal a szabadsággal lehetne fejtegetni, mely a tudományos kutatásnak, ha célt akar érni, conditio sinequa non-ja. Akik tehát a dolog természetében fekvő e nehézséget belátták, az időszaki sajtó szabad terére vitték az ügyet, ós nem hiába, hogy az u. n. modernek a XVI. században megkezdett, de az idők mostohasága által csakhamar megakasztott hitjavitásí mű tovább fejlesztését ismerték fel a kor feladatául, s munkálkodásukat is ez irányban intézték: nem is látott a magyar protestantismns két száz év óta oly eszmemozgalmat, oly szellemi forrongást kebelében, aminőt az utolsó tíz évben tapasztalt. Igen jól tudjuk, hogy akadtak ennek is ócsárlói, s hogy sokan a mozgalmat, mely henye nyugalmukat zavarta, valóságos csapásnak állítják. Mirevaló volt, mondják azok, a nézetkülönbségeket, melyek lappangva mindég megvoltak, felszínre, nyilvánosság elé hurcolni, és küzdelmet előidézni oly emberek között, kiket állásuk exigentiái nyugodt együttműködésre utalnak? Megengedjük, hogy az ekkép gondolkodóknak a maguk szempontjából igazuk van. De más részről épen annyi joggal kérdezhet-