Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-03-03 / 9. szám

ban ; de egyes kiválóbb képviselőiben (Cartesius, Spinoza) előkészítője lett a tekintély-hit megbuktatásának és elősegitője a háttérbe szorított egyéniség és szabadság elve uralomra jutásának. A szabadság prot. elvének kiküzdése és az egyházi hitrendszer megbuktatása közvetlenül az empirikus-reális irány maradandó érdeme. Ez átalakító küzdelem egyes tényezőit, az angol deizmust, a francia materialismust és a német „ Aufklarung"-ot velős rövidséggel, fő képviselőit (Voltaire, Rousseau, Reimarus, Lessing stb.) színdús jellemzetességgel , eszmemenetét tudományos alapossággal ismerteti. Különösen sikerült a kép, melyet Voltaireről, s ama nagyobb keretű, melyet Lessingről nyújt. Álljon itt egy pár vonás Voltaire rajzából. „A deismus fáradhatatlan hirdetője, a deisticus világnézet és élet-gyakorlat megtestesülése Voltaire volt. 0 a nagy közönség előtt istentagadó hitében áll, holott Isten lételének, az észszerű természeti vallásnak mindvégig lelkesült védelmezője, az atheismusnak csaknem fanatikus ellensége volt Teljes őszinteséggel ragaszkodott Isten hitéhez, habár nem annyira közvetlen vallásos, mint inkább értelmi, gondolati szükségből. „Van valami (világ), tehát kell valaminek öröktőlfogva lennie (Isten), külömben a valami semmiből állott volna elő, a mi gondolhatatlan. A világ észszerűen van alkotva, tehát ész által van alkotva. Minden oly mű, mely célt és erre számított eszközöket mutat, alkotó művészt hirdet; a világ pedig a legmagasabb értelemben ily mű. A természet nem maga a művész, hanem egy műremek. Értelmes tények nem állhattak elő a vak, érteleinnélküli természetből : Newton értelme egy másik értelemből származik". stb. De „a mily állhatatosan ragaszkodott az észszerű természetvalláshoz, ép oly elkeseredett gyűlöletet érzett a keresztyénség iránt. Előtte keresztyénség és katholicismus, katholicismus és papi hierarchia egyjelentőségii volt, s mindazon visszaéléseket és vérengzéseket, miket az egyházban elkövettek, a keresztyénség bűnéül rótta fel. Egyik levelében a keresztyénség bűneinek és esztelen tanainak hosszú lajstroma után igy kiált fel : „Nem, ezen méltatlan képben nem ismerem fel azon Istent, kit imádnom kell. . . . Halid meg Isten, kit én imádok, halld meg az ég magasából őszinte panaszkiáltásomat. Az én hitetlenségem nem lehet visszatetsző előtted ; szivem nyitva a te szemeid előtt • az esztelen káromol téged, de én tisztellek ; nem vagyok keresztyén, de csak azért, hogy annál inkább szerethesselek téged." A protestantismus sem nyerte meg tetszését. Tanai ennek is ép oly észellenesek ; a zárdákat ugyan eltörölte, de ezek helyett magát a társadalmat változtatta át kolostorrá. A helyett, hogy a dogmákat eltörölje s a gyakorlati erkölcsiséget helyezze előtérbe : ujabb dogmákat alkotott, melyek gyűlölség és viszály magvai. A háromféle urvacsorai tant igy külömbözteti meg : a katholikusok Istent esznek kenyér nélkül; a kálvinisták kenyeret Isten nélkül; legjobban jártak a lutheránusok, kik Istent is, kenyeret is kapnak enni. Egyetlen érdeme a protestantismusnak, hogy megtörte a hierarchia kígyójának fejét, bár némely országokban még közöttök is életben maradt. Az újkor második időszaka bölcsészetre és theologiára nézve Kant-tal köszönt be. Nagy fontosságú időszak, melyben a bölcsészet megizmosulva, férfikorra jut, a theologia pedig az izmos férfi karjaiba veti magát : mindkettő rohamos haladást, óriási átalakulást mutat; közös haladásukban létrehozzák a minden felekezetiességtől és positiv vallástól független vallásbölcsészetet. Az egész időszak eszmemenete vallás-bölcsészeti szempontból hármas irányzatot mutat. Kant és szellemrokonai vallást és keresztyénséget erkölcsi oldalaikról fogván fel, az e rk ö 1 c s i vallás-elméletet teremtik meg ; Schleiermacher és társai vallásban és keresztyépségben az érzelmi mozzanatot találván lényegesnek, az érzelmi irányt alkotják meg ; Sehelling és Hegel vallásból és keresztyénségből a metafizikai elemet emelvén ki, a vallási doctrinairismust honosítják meg a theologiában. Ez újkori irányok kimerítő, alapos rajza és sikerült bírálata foglalja el a könyv legnagyobb s teszi vallásbölcsészeti szempontból a legbecsesebb részt. A jelenkor nagy theologiai mozgalmaiba vezet be e részben és megismertet minden gondolat-termékkel, mi a spekulatív theologiában ma valami becscsel bir. Az itt adott bírálatokból ismerhető meg szerzőnk vallásbölcsészeti álláspontja is, már amennyire nézetei az elszórt bírálatokból összeállíthatók. Az újkor vallásbölcseletére vonatkozó általános nézetét legjellemzőbben kifejezik az ötödik korszak ismertetésének e végső szavai: »Az ujabb theologia főleg Kantnak köszönheti a vallás és keresztyénség erkölcsi jellemének felismerését; Schleiermacher fedezte fel előtte a vallásnak a kedély belvilágával, az érzelemmel való elválhatatlan lényegi összeköttetését; és Hegel vezette azon egységes világnézetre, mely előtt a vallás, különösen a keresztyénség eszméinek gondolati igazsága is feltárul és valósággá lesz." A munka végéhez csatolt apologia a vallás és keresztyénség elleni támadásokkal szemben bármennyire nem illik is be alakilag a munka keretébe, mégis mint az egész könyv szellemének és irányzatának megfelelő részlet nagyon helyén való. Csak azt lehet sajnálni, hogy a materialismusét kivéve, a többinek — pessimismus, positivismus és darvinismus — mind ismertetése, mind főként bírálata nagyon rövid, bizonyos elsietésről tanúskodó. Végül a „zárszódban néhány tanulságot von el a vallás-alakok és vallásos bölcselkedés történetéből a bölcsészetre és vallásra nézve. „A szív jogait, a keresztyénség örök eszméit mellőző bölcsészet előbb-utóbb szellemtelen materialismusba sülyed, a gyakorlati életben pedig a durva önzést, az állati érzékiséget ülteti trónra; ellenben az észtől és bölcsészettől elzárkózott vallásosság élettelen orthodoxiává, esztelen vakhitté fajul, mely a gyakorlati életben kikerülhetlenül tudomány- és miveltség-ellenes hatalommá tesz (Folytatása következik.)