Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-02-17 / 7. szám

NECROLOG. Lumnitzer Adolf főesperes emlékezete. Midőn szomorú megbízatásomat teljesíteném s a hívatlan vendég, a félelmek királya oly véletlen s hirte­len tett látogatása okozta fájdalom nagyságát ecsetelni akarnám, kénytelen vagyok beismerni, hogy „tollam arra gyenge, keblem telve bánattal, agyamban a lét és nem-lét — mint végletek rontó csatája dúl.* Hihetetlen, s még is való : Nt. Lumnitzer Adolf az ev. VII bánya városi főesperes és Svedlér bánya városi ev. hitközség érdemdús lelkész-szónoka nincs többé ! ! ! Mult hó 30-án d. u. 2 órakor, egy temetés alkalmával, gutaütés következtébon, a halottas házban össze rogyva, megszűnt élni. Ismét egygyel kevesebb az igaz i prot, Zion őrei száma, kik eszök lángerejével, nemes szívok egész he­vével s akaratuk szent tüzével igyekeztek őrt állani jó és balsorsban — csendes napfényes időben úgy, mint vészthozó s zúgó vihar közepett protestáns autonomiánk, — és a tudományokkal karöltve járó protestantismus felett. Kristusnak valódi harcosa volt a boldogúlt; mert ő — mint a hősies, oroszlánként viaskodó hadvezér, ki még az ágyúk dörgése hallatára sem inog — sőt inkább fölbátorítva hősi jellemét, lelkesítve csatára — maga is előront — mig dicső halálát találja : ép úgy nem gon­dolt lelki elevensége miatt az évek számával és teste apadó erejével, — életével, — s hivatásának mezején esett el. Oh, hogy is ne szoruljon szivünk ! miért szűnnének peregni könyeink ! midőn ily hirtelenül téged veszitet­tünk, ki mindenünk valál! A ki temetésedet látta, az elmondhatja: „volt ott jajgatás és sirás! téged gyászol­nak hitközséged őszbeborúit, tisztes vénei, érted zokog­nak kicsinyei, veszted miatt jajgat minden lelke ; téged siratnak, kedves elhunyt barátunk, közel s messzetávol­ból egybesereglett ismerőseit s tisztelőid, végtiszteletet adandók! Igen, mert te benned esperességünk egyházi osz­lopa kidűlt; te benned veszténk kormányosunkat, nemes indulatú, tapasztalatokban dúsgazdag tanácsadónkat mi fiatal lelkésztársaid ; hitközséged magára van hagyatva, 8 nélkülözi a szelíd lelkű gondos szellemi atyát; az elválás fájdalmának súlya alatt összeroskadozó özvegyed és 3 árva leánygyermeked pedig siratja a sorsukat szivén hor­dozó szorgalmas családfőt tebenned ! Lumnitzer Adolf főesperes-lelkész ur született 1815-ben Lőcsén, jó módú, vallásos polgári szülők­től, kik gyermekeik neveltetését legszentebb kötelessé­güknek tárták. Valódi vallásos neveltetésük — mihez a szülei ház raká az alapot — minden gyermekükben ne­mesen gyümölcsözött. Itt szabadjon az elhunytnak öcsé­ről — Lomniczy Vilmos úrról, a híres feketehegyi hideg­víz-gyógyintézet tulajdonosáról dicsérőleg megemlékezni és ennek egyházi ügyeinkben nagy erélylyel folytatott fáradozásait — különösen a lőcsei nemes egyházban, ki­emelnem. Kedves halottunk, az elemi iskolák elvégezte után, további kiképeztetését az akkori hires lőcsei ev. lyceum­ban — a humanismus székhelyén — nyerte, hol Müller, Osterlamm, Tomásek és Hlavacsek — mindegyike ér­demekben megőszült, kitűnő tanerő és „mester" a szó szoros értelmében, szellemi ápolói, atyái valának. (1827—1734-ig.) Innen Pozsonyba ment, theol. tanulmá­nyait folytatva, hol két évet töltött; majd Bécsbe s már 1837 oktoberben a berlini egyetem polgára volt. Minde­nütt kitűnő tanuló volt. Visszatértekor 1838 a lőcsei ly­ceum segédtanára volt. majd Marienthalban nevelősködött, honnan 1840-ik év tavaszán Svedlér b. város ev. nemes egyháza lelkészül meghivá. E kies, a legutolsó időkig üdítő fenyvesekkel körülvett városban, távol nagy vi­lág zajától, ment az önhittség és irigység okozta civako­dás nemtelen bűzétől, — el nem tévelyedve a felkorbá­csolt szenvedélyek dúló harca tömkelegébe, el nem ele­gyedve a pártoskodás és személyeskedés ízetlen rágalma­zás perpatvarába, mi pirulással s sajgó szívvel be kell vallanom — a bánya városok charakteristicuma — kezdé s végzé az elhunyt áldás teljes pályafutását. Egyházában vau vallásosság — hisz gyülekezete test az ő testé­ből, vér az ő véréből, van kegyeletesség — mi­nek jelét ravatala felett is 3 napig láthattam s lelkemben e forró óhaj támadt : vajha minden igazi lelkészt ily hála és kegyeletesség kisérné ki törpe rideg lakába, melynek küszöbén emberi érdem nem lép be. Hogy mikép működött mint lelkész, azt — ha be­hatolnak munkásságának aknáiba, hitközsége életébe — könnyen megtudjuk s kénytelenek vagyunk bevallani : „Te facta loquuntur! 1862 okt. 27 óta viselte a boldo­gult a főesperesi hivatalt szakadatlanul, halála percéig, mindnyájának teljes megelégedésére s belső épülésére; mert hűség, erélyes munkásság, rend, — tisztaság, lel­kesültség, elevenség, szelídség — ha kellett szigorral párosúlva — valának a nemes, jó — igaz — s szépért még öreg napjaiban is hevülni tudó lángoló lelkének tulajdonai. Az illem, udvariasság, őszinteség, szeretetteljes barátság hű ki nyomata és a lelkészkedés apróságait is majdnem töprenkedésig szivén viselő valjás-tanitó volt. Meggyőződésében állhatatos — nyílt szívű, folyton vidám kedélyével gyönyörködtető finom társalgó, szeretetteljes apa s férj, kutató, vizsgálódó, mély elméjű és szive mélyéből szónokló pap, ki igazán „h o 11 ijg tanult", íme, ilyen volt derék lelkésztársunk, főesperesünk, barátunk, kit folyó hó 2-án temettünk el. Szálljon nemes lelke az egek urához, a szerető fejedelméhez, kinek hű szolgája valál. Kedélyedben minden egyes tetted fakadó bimbó — kinyílt öx-ömrózsáként fűződött koszorúvá — miként házadban s kerteidben saját kezed ápolta neme­sitett virágok lelked belsejét ezt híven visszatükrözték.

Next

/
Oldalképek
Tartalom