Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-12-02 / 48. szám

matott ki úgynevezett: „létkönyv", „egyházrajz" és „egyházmegye rajz" cimű munkákat, melyek ugy állitvák össze, hogy ezeknek segítségével bárki is számba veheti az egyházak és iskolák mind anyagi, mind szellemi állását, minden évről; most is használatban vannak ezek, s ugy hiszem, maradnak is sok ideig. Mint kiérdemesült esperes sem vonta el magát a közügyek előmozdítása mellől; megjelent többször az egyh.-megyei gyűléseken, néptanítói értekezleteken, mindenütt előljárván közösen ismert s örömmel fogadott bölcs tanácsaival; de ez évben szerfölött gyengülni érezvén magát, nem kivánt többé részt venni a, minden nemes és jóért buzgó lélek semmi közügyben, sőt az utolsó nehéz hónapok oda késztették, hogy — ereje szemlátomást elfogyatkozván — káplánt kérjen, mit meg is nyert még pedig a nemesen érző técsői egyház saját pénztárából fizetendőt. Mégis érdemié ő egyházától ez áldozatot, hisz ő az egyházért áldozta életét; végóráiban is azzal mutatá nemes lelkét, hogy azon rendelkezése alá eső vagyont, mely a técsői egyház egyik vallása és egyháza iránt buzgó egyháztag hagyományából keletkezett volna : az egyháznak feltétlen rendelkezése alá kívánta bocsátani; ez által is bebizonyította, hogy mint lelkipásztor jobban szerette egyházát, mint családját, s ily módon e téren is feledhetlenné tette nevét. Hivatala halmaz-teendői között főgondját, gyermekei neveltetése képezte, s ennek örömét élvezte is immár, mert szárnyakra bocsátva, díszes állást foglalnak el a társadalomban mindannyian. Mint humánus ember mint igaz barát emlékezetes lesz e vidéken soká ! Mi, kik ismertük tiszteltük: szivünkbe, keblünk mélyébe rejtjük becses emlékét B a t i z i A n d r á s n a k ! „Az igaznak emlékezete áldott."*) B. F. Azon küzdők száma, kik Isten nevében, országának földi megalapításán mindent feláldozó hűséggel, önmegtagadással munkálnak, egygyel kevesebb. Beregszászy Sámuel a reste-buzitai ev. ref. egyesült egyh. lelkésze 46 éves hivataloskodása után élete 74 ik évében nov. 11-én bevégezte küzdelmes földi pályáját. Az annyi viszontagság, gondok és nehéz szenvedések közt hányatott élet végre elmerült az inség hullámaiban. Koporsója felett Veress Sámuel szesztai ref. lelkész e. m. t. b. mondott megható imát, mely után érthető nyelven rajzolta a prot. pap küzdelmeit s annak * Az ezen lap 41-ik számában megjelent gyász tudósításra annyi megjegyzésem van, hogy: »a derék pap fölött nem Szilágyi István mondott beszédet, hanem egy könyörgést Bikky Ferenc huszti ref. lelkész, egyházi beszédet Szabó József hosszú-mezei lelkész, a sírnál imát mondott Tóth Ferenc káplán, egy búcsúbeszédet Dévai K. városi jegyzó'. Szilágyi úr a tanárokkal együtt temetés után vigasztaló szavakat mondott a háznál, a hol beszéd közben nem elakadt, hanem elfogódott, s kevés szavakkal bezárta részvét nyilatkozatát.8

B. F. egyedül az öntudatban feltalált jutalmát. Majd a sírnál Batta Bénjámin szemerei ref. lelkész szólott rövid velős beszédben, élethűn adva a szenvedés-teli élet főbb mozzanatait. Iskoláit a s.-pataki főiskolában kezdte s végezte. A becsületesség páratlanul tiszta példányképe volt. Egy a negyvenes években félelmessé lett ugy nevezett „triumvirátus" önkényének csakhamar mindjárt a pálya küszöbén áldozatul esett, nem érezvén vonzalmat egy célba vett kapocs egybeolvasztására. Ezért fejére tétetett a tövis korona, melynek vércseppjei végig húzódtak életén s a jobb sorsra érdemes tehetség homályban maradt. Ez előtt mintegy hét évvel szolgálat-képtelen lett — elvesztvén szeme világát — az addig is korlátolt jövedelemmel rendelkező apa számos tagból álló családjával a lelkészi félfizetésre utaltatott, mely mellett a tiszáninneni egyh.kerület az abauji e.-m. és lelkésztársainak gyér alamizsnájából tengette szomorú életét s családját. Mondják, hogy a temető csendes békepart, hol a megtört szivek békében nyugosznak ; mondják, a sírkebel megadja azt, mit az élet megadni nem tudott : a nyugalmat. Mind igaz. De a sírtól még távol álló özvegy, az élet zivataros mezején talán egyedül, társ nélkül által utazni hivatott leány s a még anyagi támogatást is váró fiak jövője nem sötétebb szinű, nem aggasztóbb s kétségbe ejtőbb-e a minden szenvedést eltörlő halálnál?! Mert itt is oda Írhatjuk a boldogult fejfájára: »A madár meleg fészket rakott, Te nem építhettél kis lakot, Hol özvegyed lehajtná fejét Ea elzenghetné bús énekét. Megy, s nehéz szekerét u'ána Tolják « Vájjon lesz-e idő, melyben enyhítve leend azok sorsán is, kik az emberiség lelki országának érdekében fáradozva, magoknak országot e földön nem csináltak, kik nem hagyhatnak meg semmit magoknak vagy övéiknek az áldozatból, melynek oltára körül emésztik fel életöket ? Sokszor állottunk már koporsó körül, melybe bajtársunkat örök álomra helyeztük el, mely mellett a gyászolóknak sűrű könnyek hullásától kisért jaj kiáltását hallottuk, de azért az özvegyek, árvák érdekében még mindig nem tettük meg kötelességünket. Soha még fájóbb gondolatok és érzések közt nem állottam koporsónál, lelkem előtt most is a legsötétebb képek lebegnek. Mintha mi lennénk a társadalom legmostohább gyermekei, kiknek jövőjökről, özvegy-árváiról gondoskodni kivül esnék a szeretet nagy törvényének határain. Elpihent pályatárs ! Ne bántsa nyugalmadat nekünk, élőknek aggodalma. Ha itt nincs is jutalma a küzdésnek, melyet önmegtagadással kell megharcolni egy prot. papnak Isten orszsága érdekében, azért a küzdőt a harc megszenteli. Pihenj békével ! GÖMÖRI PÉTER, lánci ev. ref. lelkész.