Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1877-12-02 / 48. szám
tása, zsinat iránti meleg érdeklődés, theologiai académia, prot. tanárképezde felállításának korszerű eszméje . . . Nem oly életjelek-e ezek, melyeket minden hü protestáns örömmel üdvözül? Küzdünk egymás ellen, szakadatlau, kitartóan s fájdalom, nem minden keserűség nélkül. Az elvek harca tartósabb, makacsabb minden más küzdelemnél. A kölcsönös vádaskodás, a hevességszülte szeretetlen elitélések itt is ott is bizvást elmaradhatnának, ezek amúgy is a jó ügynek csak ártottak s ártanak. És mégis nem e harcnak köszönhetjük-e már eddig is az erők kifejtését, a rokonérzelműek egyesülését, az alvók felocsúdását, az indifferensek színvallását, az eszmekör tisztulását s kitágulását? Közös célunk egy és ugyanaz, t. i. hogy az Ur nagy lakomájára minél nagyobb s minél méltóbb vendégkoszorút gyüjtsünk! És a ki ismeri Idvezitője nagy s fenséges elveit; kit az Ur lelke vezérel, lehet-e annak szentebb célja, mint, hogy Isten országának megalapításán teljes szivéből fáradozzék, elveinek a humanismus terén való győzelmét egész erejéből elősegítse ? Utaink e tekintetben különbözők, de szándékaink becsületessége kétségbe vonhatlan. S váljon sokban nem értünk-e egyet, sokban nem közeledünk-e egymáshoz már most is! Mindnyájan valljuk: a világ hatalmas teremtője Atyánk nekünk a Jézusban, szeretetével betölti a nagy mindenséget, gondviselésébe zárja összes teremtményeit, lelkével segíti az örökké igaz, jó és szép eszméinek fokozatos fejlődését s győzelmét. És ha egyben vagy másban eltérnek is utaink, váljon azért megérdemeljük-e, hogy azon egyházból, melyet szivünkből szeretünk, melynek javán fáradozunk, kirekesztessünk ? Ki vehetné rosz néven a tudományszomjas, bár véges emberi észnek, ha az az örök igazság okainak kutatásában a multak csalatkozható tekintélyei által felállított határokat áttöri; ha saját szárnyain felszáll a világok miriádjai közé, leereszkedik a föld gyomrába, vizsgálja a virágok hímporát s a tenger óriásait, észleli a világtestek s az ázalékok mozgásaiban nyilatkozó változhatlan törvényeket? Ki vehetné rosz néven, ha vizsgálódásai alatt áhítattól ittas lelke a maga módja szerint imádja mindenütt jelentkező Istenét ? Ki zárhatja el előlünk a múltnak kapuját, hogy nemzetek történetében s a kijelentés könyvében szabadon ne lapozhassunk s ott ne keressük fel a seregek Urát ? És ha mindezt tennem tiltva volna, egy út még akkor nyitva áll előttem : magamba térek. Életem szakadatlan küzdelmekből áll. Megtagadom önmagamat, követem a jót, küzdelmemben folyton hallok egy biztató hangot: „Küzdj tovább, küzdj!" Elbuktam, fokról fokra sülyedek mélyebben és mélyebben, az örvény előttem tátong már, egy fok még s ime veszve vagyok örökre. Végtelen boldogtalanságomban egy gondolat villan fel agyamban, egy félénk vágy támad szivemben . . . mily boldog, mily nyugodt voltam egykoron, oda vissza! S ime az előbbi hang megszólal: „Jer hozzám gyermekem!" Családi boldogságom látköre elsötétül körülöttem, * a szenvedések keresztje elviselhetlenül nehezül vállaimra, mindenkitől, mert a legédesebbtől elhagyatva, egyedül magamra maradva, odáig jutottam már, hogy az utolsó elhatározó lépést megtegyem, egyik lábam már emelkedik ... de ekkor újra hangzik hozzám ama ismert hang; „Bízzál fiam!" Óh rád ismerek könyörülő, megtartó Istenem ! És ha a kegyelem Istene a makro- és a mikrokosmosban a legtermészetesebben nyilatkoztatja magát az őt kereső szívnek: érzem-e szükségét annak, hogy ő természetfeletti módon is nyilatkozzék nekem? Nihilista-e az az ember, ki Istenét ily csalhatatlan nyilatkozatai utján megtalálta, bírja s imádja! Nem birsz jutni Istenedhez, fogadd vezetődül a nazaréthi Jézust, a ki az idők teljességében megjelent e földön; ő a te legjobb s legnemesebb barátod: hasonló volt hozzád azon külömbséggel, hogy ő az emberi tökélyt az ismeret mélysége s nagysága, az érzés nemessége, a szeretet önzetlensége s az erkölcs tisztasága tekintetében — eszményi fokáig vitte fel, oda, a hová eddig még egy halandó sem ért, de a hová minden halandónak törekednie szent kötelessége. Szolgálatodra ő mindenkor kész, magához hí, sőt felkeres tégedet. Menj hozzá, társalogj vele. És ha megnyílik ajka s hallod tőle az örök bölcseség fenséges tanait, az Isten és az ember közötti azon boldogító viszony fejtegetéseit, melyről a világ előtte mitseni tudott, ha szemtanúja vagy annak, miként ő mennyei atyja akaratát mindenkor híven betöltötte s azon belső viszonyt, mely közte s atyja között létezett a tévedés, vagy a bűnnek még gondolatja által sem szakította meg soha, sőt lelke egész hevével Istenénél mulatozik ; ha bele tekintesz szívébe s megleled benne azt a nyugodtságot, melyet ő minden helyzetében meg-95*
