Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-10-07 / 40. szám

mokkái szemközt, melyeket kiállsz, az ellentállás közt, melylyel találkozol, a rágalommal szemben, mely rád szórja nyilait. Minden egyebet bizzál Istenre. Még egy nemzedék se zörgetett lázas nyugtalansággal a jövő kapuja előtt a nélkül, hogy végre meg nem nyittatott és világosság nem küldetett volna számára; még egy idő sem állított égető kérdéseket az istenség elé anélkül, hogy arra az igazság örök forrásából végre is kielégítő feleletet nem kapott volna. Örülj azon, hogy te a jelen korszaknak vagy gyera szokásos külső formát összetéveszti az imádság belső szellemével. íme e három megismertető vonást állítja fel s menynyi geniálitásgal bizonyítja be igazait. Egyik rész szebb és dúsabb fejtegetésben, tartalomban a másiknál. Sehol egy pillanatnyi lankadás, vagy tárgytól eltérés, mindenütt a kedélygazdagság és mélység végtelen hullámzása, mit fénynyel borit a hitsugár, s csókdos a költészet üde, enyelgő szellője. Olvasásánál úgy érezzük, hogy az eszmék és gondolatok a mi elménkben is forrtak, de nem tudtunk azoknak nevet adni, most oda áll e beszédében Láng szelleme lelkünk titkos könyvéhez, s kiolvassa annak eszméit, nevet ad a nevezhetetlennek. Mily szépen adja az ima fogalmát a következőkben : „Az ima az Istent szerető, Istenben lélekző szívnek virága és gyümölcse, mint a virág szabadon nyilik ki és önként tárja fel kelyhét, hogy égi harmat, napfény és világosság hulljon reá, ép ily szabadon nyilik a szív is, hogy az ég vonulhasson be abba. Avagy kérdi-e hát a virág, ha illatos, ha virágzik : mi lesz jutalmam ezért? O meg van elégedve azzal, hogy a világnak egy kicsi ékességét képezi, hogy égi harmatot szívhat magába, s hogy illatot bocsáthat magából azért hálául. Mit kérdezősködik a vallásos ember is az után, mi haszna van imádságának ? Elég szerencse, elég jutalom az, hogy imádkozni tud, hogy Isten a teremtettség oly koronájává tette őt, mely Istent megismerni, dicsérni és magasztalni képes" stb. A második részben azon minden oldalról vértezett, hozzá férhetetlen logika magaslik ki, melylyel az imádságról általánosan elterjedt, téves fogalmat ostromolja s dönti meg. Ki ezt figyelmesen elolvassa, az alig ha fog többé jó kedvvel esőért, vagy jó időért könyörögni. Egymásután állítja itt a régi felfogás sz. Írásbeli alapjait az ó- és ujtestamentomból ; Ilyés imádságát (I. Kir. XVIII. 42.), továbbá a hamis bíróról és az éjfélkor kérelmező barátról szóló példázolatot, elmondja, hogy ezt a felfogást úgy a régi mint az ujabb korban a legkegyesebb emberek ápolák, végül hivatkozik Luther követelő modorú imádságára, azután kimutatja mindezeknek képtelenségét : „az a szellemű-imádság az, — mondja, — melyben az ember, ki alig lát túl házának küszöbén, arra merészkedik, hogy ő megtudja mondani Istennek, hogy mi lenne tulajdonképen a helyes és legjobb." S midőn e képen megdönti a helytelen felfogást: felveti a kérdést: „Es még is imádkozunk?* Igen! Felel reá, csakhogy ezt nem oly számítással teszszük, mintha képesek volnánk ez által Isten akaratát megváltoztatni, hanem hogy saját akaratunk változzék meg, hogy a véges okok végtelen láncolatán éíty az egyetlen okhoz, minden dolgok egyedüli alapjához emelkedve csend és béke szálljon ez által szivünkbe" stb. „S e nézetünk mellett — folytatja — a világ legnagyobb imádkozójának példája szól helyeslőleg. Hogyan kezdette Jézus a Gecsemane kertben? Dobogó szívvel, gyorsan verő érütéssel, most ide, majd oda sietve, most alvó tanítványaihoz, majd megint magános helyéhez térve; irtózatosan hánykódva bensejében, meke, amelyben mindenek megvizsgáltatnak s megpróbáltatnak ; a melyben a vélemények és törekvések minden oldalról ily ellenségesen küzdenek egymással. Küzdelem az élet, és az élet: öröm. Egykor megtisztul az, ami most zavaros; megoldatik az, ami most bonyolódott, és alakot ölt magára az, a mi most homályban zsibong ; mert az emberiség történetében is törvényi rend és gondolat uralkodik, épen ugy, mint a természetben, s a világ örök szelleme az emberek viharos szenvedélyeiből, önző törekvéseiből, azok tévedéseiből és igazaiból szövi fényes ruházatát." stb. Szólott-e hitszónok ennél hathatósabb, erőteljesebb, vigasztalóbb hangon az isteni gondviselésről ? Sőt szólott-e valaha így, annyi szépséggel, hittel, bölcseséggel és szokatlanul uj felfogással? En amennyire szerény ismeretköröm terjed, határozottan n e m-mel bátorkodom felelni! Igy oldani meg a világ folyásának bonyolult voltát, az életvilágesemények egymásnak ellent mondó, kuszált érdekeit, harcait, törekvéseit; ennyi fenséges nyugalommal és édes bizalommal tekinteni a világ háborgásának százrétű örvényeire, s a jelenvaló élet- és világesemények kétkedésbe ragadó hullámai közöl az emberi lelket a hit biztos sziklájára annyi erővel felemelni, csak egy embernek sikerült, és ez: az annyiszor megkövezett óriás szellem, Lang Henrik. Mennél mélyebben bocsátkozunk Lang szellemének kincsekkel rakott bányájába, annál csodásabb világ tárul elénk. Itt van például az „Imádságról" szóló beszéde. Kérlelhetlen logikával töri össze ebben a régi világ nézetét az Istenről, az imádságról; nem kiméli a mult balvélekedését, s a jelenben uralkodó téves felfogásokat, nem Luther észjárását, sőt nem magát a bibliát se érzett igazságának védelmében. Ján. VI. 24. alapján azt a kérdést veti fel: „Mit tesz keresztyénileg imádkozni ?" E kérdésre három megismertető vonásával felel a ker. imának, melyek — úgymond — a ker. imát a nem ker. imától megkülönböztetik. Első megismertető vonás: a nem ker. imádság az önzés imája, a ker. ima a lemondás imája; vagyis amaz az ember érzéki vágyainak eszközévé akarja tenni Istent, ez pedig az embert teszi az isteni célok és gondolatok eszközévé. II. A nem ker. ima azt óhajtja, hogy az isteni akarat, a ker. ima pedig hogy az emberi akarat változzék meg. III. A nem ker. ima