Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-08-12 / 32. szám

jellemzi az egész bizonyítási eljárást. Ugyanily szempontból szólhatunk a megindításról, vagyis a belső kidolgozás azon mozzanatáról, midőn a szónok a már megemésztett igazságot mintegy a vérbe véteti fel. Epen azért, mert a vallás sem nem kizárólag az ész, sem nem kizárólag a szív dolga, hanem a kettőé együtt véve: az egyházi beszédnek, mint valláserkölcsi tanításnak nem csupán az értelmet kell foglalkoztatnia, hanem érinteni kell a szivet is. Lukács Ödön erre is kiterjesztette a maga figyelmét, tudván, hogy azon érzelmes passusok, melyek az emberi sziv titkos rejtekeit érintik, leghatalmasabb rugói a megindításnak. Itt van XXII-ik egyházi beszéd, „Heródes lelkiismerete." Milyen meginditólag és jellemzőleg ecseteli azon emberek erkölcsi érzületét, lelkiismeret szülte fájó kínjait, akik Herodesi kegyetlenséggel tépik le a bátor igazmondók becsületét. „Darab ideig nyugalomban lehettek — ugy mond — mint a rab, a ki még remél, a ki még várja a szabadulást, de midőn onnan belülről hallatszik az ítélet hangja: bűnös vagy, vétkeztél, nincs kegyelem ; midőn elédbe állítja a boldogtalan családokat, a mint könnyet hullatnak, éheznek és nyomorognak miattad méltatlanul; vagy midőn megmozdulnak a bús sirromok, melyek alatt rosz lelked áldozatai pihennek s ugy tetszik, mintha a sötét árnyak körülröpkednék nyugtalan lelkedet, akkor rettegni fogsz, mint Heródes, érezni fogod, hogy előtted e föld siralmak pusztájává változott." Másutt a jó, igaz és szép nagyságát, a bűnnek és rosznak rútságát emeli ki, mint po. a XI. egyházi beszédben, (Pénz és becsület,) vagy pedig az emberi méltóságra és a megátalkodottság keserű következményeire hivatkozik. Mindig és mindenütt hű tolmácsolója a lelkét elárasztó érzelmeknek s azon bűvös magaslatra ragad, ahol az istenség felé törekvő legnemesebb érzelmek buzgása és hullámzása, Isten rettentései, melyek a bűnös embert megreszkettetik és az édes béke találhatók fel, midőn a bűnterhétől megkönnyebbült ember Isten szeretetében örvendez. Nincs is egyéb kifogásom ellene, mint, hogy egy kissé talán több mézet és édességet nyújtott, mint a mennyit kellett volna. Igaz, hogy szükséges a gyönyörködtetés s épen a megindításnak egyik hatalmas eszköze, de túlságba vive undort és csömört szül. Ez a hiba még csak itt-ott fordul elő, de mert szerzőben erős a költői hajlam, igen óhajtandó a szigorú óvakodás, mert ellenesetben kockáztatva lesz a beszéd érdemlett sikere. Végezvén a benső vagy tárgyi kidolgozással, szólanunk kell még valamit az egyházi beszéd irályáról, mint a külső vagy alaki kidolgozásról. Ugy hiszem már az eddigiekből is kitűnt, hogy keresetlen egyszerűséget, tisztán népies nyelvezetet hiába keresünk itt. Lukács Ödönnek olykor-olykor a múzsa csókjából is kijut egy cuppanás, a midőn aztán pókhálós lantját "is leakasztja a szegről. S mint ilyen poetás lelkű pap, a kit a pegazus egy kissé magasabbra röpít, teljességgel nem a köznép arany szájú prédikátora, de nem is a korláttalan természet vad virága. Az ő pennája ékes és ragyogó, nyelvezete csiszolt, emelkedett, telve szépen hangzó szólamok, eleven költői képek és hasonlatok, nem ritkán szónoki emelkedettebb passusokkal, a melyeket mindenkor gyönyörrel lehet olvasni s nagy hatással declamálhatni Csak egy pár helyet mutatok be bizonyságául Lukács ritka szép szólási képességének. Ilyen p. o. (a 104. lapon) a következő passus : „hasonlít az uri ima a tengerszemhez, melynek forrása az óriási tengernek mélyéből fakad, mig átlátszó kékes felszínét a hegyek felett büszkélkedő gránit oszlopok hatalmas karjai emelik magasra, tul e föld homályos gőzkörén, a hol a nap tisztán minden földi szennytől menten füröszti benne aranysugarait. Igy ez is az emberi sziv érzelemtengeréből fakad ugyan, de teljes kifejlésében, a kebel feltisztult érzelmeiben a hit magaslatára emeli az embert, ahol bizalmas közelségben lehet az örökkévalóval.® Ilyen továbbá (192. 1.) „midőn mindent elvettek már tőlünk, letépték családi és társadalmi életünk örömvirágait, megirigylék örömeinket, reményeinket és kétségbeesésünket egyaránt, még akkor is mindig megmarad szabad hitünk, szabad evangyéliomunk, szabad lelkiismeretünk." stb. vagy (230. 1.) „ugy tetszik nekem, mintha az alkonyra hajló esti félhomályban a haldokló év beteg ágya körül kisértő és vádoló árnyak jellennének meg. Itt egy mosolygó tündér arcú lény, a csalfa reménység lebeg, kisérve a csalódott szivek átkától ; amott a kétségbeesés közeleg nyomban a remény után s a merre lép nyomain pusztulás és halál; itt az enyészet húzódik keresztül, csontkezei összetört szivekkel, özvegyi fátyolokkal játszanak, mig utána bánatba merült szivek zokognak! Ott a bűn vonul tovább, gúny kacajt hallatva a boldogtalan szivek felett Hová meneküljünk e kisértő árnyak elől ? ! S ime imás hangjainkra egy szelid angyal jelenik meg az alkonyatban, e szelid angyal a hit! Világosság támad ismét körültünk, az estalkony árnyai tünedeznek s mi ismét szabadabban lélegzünk fel." stb. De nem folytatom tovább az idézeteket; lapokra sőt ívekre terjedne az, ha valamennyi megragadó helyet egytől-egyig kiakarnám böngézni. E néhány példa is világosan mutatja, hogy egy ritka képzettségű, szépen szóló prédikátor áll itt előttünk, a kinek egyházi beszédeire méltán elmondhatjuk azt, a mit Szász Károly mondott a Szilády Jánoséra. (1. „Prot. Egyh. és Isk. Lap" 1876. év 24. sz.) Nem közönséges behatolás a biblia szellemébe, mély és őszinte vallásos érzés világi és különösen történelmi tanulmánynyal, ember- és világ-ismerettel párosulva; eleven érzék az irodalmi sőt költői nyelv és formák iránt; meleg képzelődés, erős érzés, felvilágosult gondolkodás s a mellett vallásos zamat és kenet jellemzik e beszédeket." Habár mint fenntebb kimutattuk a homiletikai szabályok nincsenek is mindenütt kellő tiszteletben tartva mégis örömmel kell üdvözölnünk mint igen figyelemre méltó jelenséget. Adja Isten, hogy megérdemelt pártfogásban részesüljön. SZABÓ IMRE. 64