Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1877-07-29 / 30. szám
937 938 den uj jelenségen, ha életerősnek, jóra valónak mutatkozik. Távolról sincs szándékomban azon férfiak neveit koszorúba fonni, a kik e téren jelesebb dolgozatokkal ajándékozták meg irodalmunkat. Elég legyen csak Mitrovics, Bartók, Szilády, Gyöngyössy, Fejes, K. Tóth Kálmán stb. működésére utalnunk mint a kik az ujabb időben tűntek fel dolgozataikkal. E férfiak munkássága is bizonyítja, hogy vannak nekünk tehetséges prédikátoraink most is, a kiktől méltán sokat várhatunk ezentúl is. Aztán ugy látszik egyes ujabb emberek is kezdenek a sorompóba lépni, csendes munkájuk gyümölcsét napvilágra hozni. Igy p. o. a nyíregyházai egyház buzgó lelkésze is közrebocsátott egy kötet t u 1 a t i s z a i terméket, a miket ő — ugy mond — sikerrel használt gyülekezetében. Ha nem ugy ismerném Lukács Ödönt, mint felvilágosult gondolkozó főt, a ki a Heiszlerek és Balogh Ferencek szárnyai árnyékában sem tartja keresztyén ellenes dolognak az ujabb tudományos kérdésekkel megismerkedni, bizonyára száz okom lett volna igy kiáltani fel: avagy szárm az hatik-é valami jótul a tis z á r ó 1. De miután eddigi dolgozataiban egészséges munkálkodást, az egyházi ügyek iránt buzgóságot, szeretetet tapasztaltam, akként gondolkoztam, hogy a ki feladatán szei-etettel csüng, közvetlen melegséggel, a benső meggyő ződés hangján szólal meg kathedráján is. Ha Lukács Ödön már nem a dogma koloncaiba kapaszkodik, a melynek ugy sem ad többé életerőt a kor szelleme, hanem józanon, elfogulatlanul itél az egész bibliai események felett, bizonyára szent beszédeiben sem változik meg az úr s z i n e. S miután tiszta a csermely, a mely érzelmeit hullámzásba hozza, minden bizonnyal tisztának kell lenni az érzelem • nyilatkozatának is. Ugy de talán sokan azt fogják mondani, hogy a szószék a confessio magaslata, nem szabad oda az uj tudomány sarujában feláll itani. Ne múljon el azért a subj ectiv érzelem, a ki nem hiszi az evangeliumi csudát a positiv ker. hit „három egyes" tételét vagy a túlvilági élet lukullusigyönyönyöreit, az menjen magának más pályát keresni, annak nincs helye az evangeliumi hit hű karámban. Tagadhatatlan igaz, hogy a lelkésznek bizonyos tekintetben subjectiv érzelmeit kathedrába vinni nem lehet. Mert hiszen mint Csengey G. helyesen megjegyzi : „milyen legyen a j ó lelki pásztor'' című értekezésében. „A szószék sem magán vélemény, sem ujitási törekvés, sein dogmatikai tárgyalás, sem más egyházak ellen intézett védő vagy támadó harc helye nem lehet. Minden ily nemű egyházi és vallási mozgalmak a testületek gyűlésein vagy a tudomány terén egyesek irataiban nyerhetnek és nyernek is kifejezést." De kérdem miért lehetne a subjectiv érzelmet1 az asztallábhoz kötözni akkor, midőn a názárethi Jézust, mint az erkölcsi világrend, hit, szeretet és szellem szabadság legmagasztosabb alakját hirdetve, igy egészen az evangeliomi alapon állva, nem követi tüské n-b o k r o n a hitcikkelyek valótlanságát; ismeretei, tanulmányai alapján egyes vallási kérdéseket szabadabb szellemben magyaráz; nem a betűt nyomozza, hanem a magasabb szellemet fürkészi. Miként kívánhatja tőlem akárki fia, még ha prédikátor vagyok is, hogy híven a bibliai alaphoz hallgatóimnak személyes, antropomorphikus istent hirdessek, midőn ugy vagyok meggyőződve, hogy ama szerető atya az univerzalismusban öntudatosan működő szellem, a világ tüneményeinek, mint okozatoknak legfőbb motívuma; avagy beszélhetek-é az evangéliumi csodákról, midőn a jelenségeket megfigyelve ugy tapasztalom, hogy természetes uton jő létre minden. No de hagyjuk e dogmatikai fejtegetést, nincsen annak itten semmi helye. Csupán annak a megvilágítása végett szóllottam, hogy „nem csak szabad, sőt lelkiismereti kötelessége minden jóra való prédikátornak a tudomány szavára is hallgatni, gyülekezetének az irás magasabb szellemét magyarázni, mert a testnek bölcsesége halál, a léleknek bölcsesége pedig élet és békesség." (Róm. VIII. r. 7. v.) Szükségesnek tartottam előre bocsátani e néhány sort azon szempont kiemelése végett, amelyet ismertetendő tárgyamra nézve elfoglalni óhajtottam; miután ez ugy hiszem eléggé kiderült, áttérhetek tulajdonképeni feladatomra, az egyházi beszédek ismertetésére. Minthogy szerző a vértelken nem dugta ki a divatos cégért, a melyen az ujabb időben ilyenforma felírások olvashatók: „Für Herren", „Für B a u e r n" úgy hiszem egészen igénybe vehetem a homiletika kaptafáját, számon kérhetem a szabályszerű szónoki műalkotást. Ezt tartva már szemelőtt legelőször is a tárgyválasztást és inventiót kell figyelembe vennünk, amire minden egyházi szónoknak kiváló gondot kell fordítania. Jól tudjuk, hogy szerző városi lelkész, aki egy kissé értelmesebb és felvilágosultabb gyülekezethez beszél, mint a falusi élet patriarchalis pásztora. S így nagyon természetesen sokkal tágasabb mezőn mozoghat, ha netalán itt-ott a tilosba is becsap nem zálogolják meg olyan könnyen. De épen azért, mert a gyülekezet városi, a hallgatóság leginkább kaputrokos emberekből áll, bizonyára sokkal több alkalma van a vallástalanság jeleit is tapasztalni. Eszem ágában sincs úgy fogni fel a dolgot, hogy minél értelmesebb a gyülekezet, annál inkább vallástalan, mert ez esetben a consequentia oda vezetne, hogy a legműveltebb ember egyszersmind a legvallástalanabb. Hanem igenis úgy van, tapasztalati tény bizonyítja, hogy az olyan r A félreértés kikerülése végett meg kell jegyeznem, hogy a midőn én itt subjectiv érzelemről beszélek, ez alatt kizárólagosan vallásos alanyi érzelmet értek, mert másféle érzelmet akár subjectiv, akár objectiv érzelme legyen az a szónoknak, kathedrába vinni nem szabad. Sz. I.
