Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1877-06-10 / 23. szám
mint e mesebeli parasztnál a menedéket kereső farkasban a „corpus delictire^ a mi fényes eredményünkre. De lássuk már most sorban a ti medvéiteket. Itt látunk legelsőnek egy szép példányt, ez a realistáké ! Nagynak elég nagy és csontos az igaz, de még sem címeres, pecsenyéje nem lesz országra szóló, s ujjaitokat nem nagyon fogjátok utána megnyaldosni, mert hús nem sok van rajta, zsirja meg a patikásoknak sem lesz elég ; pedig a hajtók nem csak hogy kimélték, hanem a legjobb falatokat dobáltak neki, ennyi dédelgetésre akár kövérebb is lehetne. Félő, hogy a tulajdonképi étetők miatt akár ugy is járhatna mint a pesi állatkert oroszlán s tigrisei és egyéb éhes állat példányai. Hogy a ti eredményetek a miénkkel összehasonlítva sokkal nagyobb, őszintén beismerjük, de hogy ennél a reátok nézve kedvező tényezőké az oroszlánrész, azt meg nektek kell megengednetek s hogy ezeket tekintetbe véve, aránylag nem is oly feltűnő a különbség, az mindjárt ki fog derülni. Mert avagy első sorban az élet, a realistikus irányú világ, idő, társadalom, korszellem, a hatalmas s e tekintetben bizonyos fokig félrevezetett közvélemény, a család, mind megannyi hatalmas tényezők, nem dolgoznak-é valamennyien és pedig hatalmasan kezeitekre ? Holott ugyanezek nekünk esküdt ellenségeink mindannyian, a kikkel szakadatlanul harcban állván, a létért vívnunk kell folyvást az élet-halál harcát. S mig ez ránk nézve véghetetlen hátrány, mely absorbeálja erőinket, s illusoriussá teszi működésünket, addig reátok nézve ugyanaz beláthatatlan előny, mely emeli önérzeteteket, feszíti erőiteket, s megkönnyíti működésteket. S mindezek dacára, sincs arány és összhang az előnyök és az eredmény között. Avagy nincs e rá példa elég, hogy valamint a mi szakunkban declinálni, ugy a tietekben a legegyszerűbb egyenleteket, sőt megesik, hogy a sokszorozó táblát se tudják a maturánsok; a fennsőbb mathesis és physikához pedig nem is konyítanak. Atalábau a kik alattatok tanulnak és tudnak valamit, ugyanazok nálunk is csak eligazodnak azokban a holt nyelvekben. A természet, történelem, az élő nyelvek és ezek irodalma tanárainak pedig még könnyebb állásuk és helyzetük van, mert az elsőnek a szemlélet is segélyére lévén, a második és harmadik iránt pedig az ifjúság melegen érdeklődvén, fényes eredményt tanúsítani nem nagy feladat, a miénknél mindenesetre összehasonlíthatatlanul könnyebb, s igy nem, csoda, ha medvéjök is testesebb. A mi már a philosophiát illeti, ti csak szép csöndesen hallgassatok, medvétek csak olyan gornyadt mint a miénk, s igy egy jottával se különb a ti eredményetek, s hogy rendszeretek és irányotok mellett ebben sincs köszönet az ifjúság lelki üdvére nézve, azt majd egy külön philosophikus cikkünkben kimutatjuk. Ekként van tehát elég sepreni valója mindenkinek saj'Bt budoirja előtt, oka pedig egynek sincs dicsekvés re mert ez először nem volna jogosult, másodszor meg „propria laus sordet." A helyett tehát, hogy még tovább is feleseljünk, megmondván egymásnak ugy is a mi szivünkön feküdt egész objectivitással, „sine ira et studio," tökéletesen nyugodt lélekkel térhetünk értekezésünk harmadik részére, föltárván azon okokat és akadályokat, melyek miatt az adott, vagy jobban mondva a meglevő körülmények között jó lélekkel alig lehet többet kivánni a gymnasiumoktól. Az iskolának, hogy sikert mutathasson föl, támogattatnia kell a társadalomtól, a családtól. Nem elég, hogy a csemete elültettessék ; öntözni, nyesegetni, idoraitni is kell azt, hogy gyümölcsöző fává fejlődhessék És napjaink iránya, mely csak a haszon-, az anyagért eped, mely cselekvésének jutalmát látni és élvezni akarja, alkalmas óvó, tápláló, ápoló környezetet nyújthat-e a gymnasium által a gyermeki szivbe ültetett humanistikus csemetének ? Nem hallja-e a tauuló akár hányszor, sőt minduntalan uton és útfélen, boldogtól és boldogtalantól, mí vélttől és egy ügy ütői, de sőt otthon is szülőitől : ,,Mi hasznod belőle?" Mintha bizony pusztán kenyérrel élne az ember ! Mindenesetre sajátságos körülménynek kell tekintenünk a fönnebbi észjárást. A lövész a célnál valamivel magasabbra irányozza fegyverét, jól tudván, hogy a nyil, vagy golyó nehézségénél a vis inertiae törvényénél fogva ugy is alább száll. A nevelében is csak az lehet észszerű eljárás, mely nem csak a röghöz, hanem a csillagokhoz irányítja a tanulót; hiszen tudjuk ugy is, mennyi sulylyal von a földhöz mindnyájunkat közös gyarlóságuuk 1 Vagy a tagadhatatlanul jelentkező erkölcsi sülyedés, az élvezetek eredményezte szellempuhultság ellenében nem éreznők szükségét az „et facere et pati fortiora" embereinek, mint azt a jeles római történész Livius nem es, felemelő önérzettel mondatja nemzetéről Mucius Scaevolával ? Öntudatos hazafias elmék aggodalommal beszélnek a mai fiataloknak a közügyek iránti hidegüléséről s Horatiusnak „multa túlit fecitque puer, sudavit et alsit"-féle nemes és kitartó törekvést jelző de fájdalom mindinkább ritkuló ós hanyatló irányáról másrészről, azon szomorú példákról, melyek hazai ifjúságiinknál, sajnos! oly vészteljes szaporodásnak indultak. Az a jelenség, hogy nemzeti közéletünknek apostolai, hazai közügyünk és tanügyünk épületének a classicus talajból nőtt ezen gránit oszlopai részint kidűltek, részint kidülésükhöz közel vannak, a nélkül, hogy reménynyel biztathatnék magunkat, miszerint kellő pótlásukról a fiatalabb nemzedék műveltsége, erkölcsi j ellemszilárdsága által eléggé gondoskodva van, szintén gondolkodóba ejthetne bennünket! „Sivatag jelen, alaktalan jövő" mondaná Kölcsey. „Pedig neked virulnod kell, ó hon 5 vagy szégyen rögzik minden fiadon?!" mondjuk mi Vörösmartyval. Pedig ha a jelek nem csalnak, a föleszmélés ideje még mindig nem érkezett meg. Még mindig halljuk azt a stereotyp ellenvetést ifjaink részéről s ajkairól: „minek az a görög, minek az a latin nyelv ? hisz a szükséges dolgok ugy is le vannak már magyarra fordítva !£ í vagy
