Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1877-04-08 / 14. szám
kást s kész pénz gyanánt veszi annak valótlan állításait. *) No de, Ende gut: alles gut. „A pataki iskola nem szorult az én védelmemre" ezzel végzi cikkét Ballagi úr. Ezt mi is aláírjuk. Bizony nem szorult; de ne is szoruljon ! TÓTH DÁNIEL, ref. lelkész s e.-m. főjegyző. A fenebbi cikk kéziratát, mely Budapesten időzésem alatt érkezett a szerkesztőséghez, kezembe adta a szerkesztő azon kijelentéssel, hogy ő régi elvéhez hiven, Tóth Dániel úr észrevételeinek mindenesetre helyet ad ugyan lapjában; de amennyiben ezen észrevételek némelyikére talán nekem is volnának észrevételeim, fölhatalmaz ezeknek ugyanazon számban való előadásra. Midőn e fölhatalmazást igénybe venném, előre is kijelentem, hogy rövid leszek. Nem fogom követni Tóth Dánielt a politika magasabb spliaeráiba, honnan az „osztrák ország" iránti megvetés szélbali sugarai árasztják el a mindenséget. Nem teszek még csak kísérletet sem arra nézve, hogy megnyugtassam az iránt, miszerint a professor nem nézi le„ a szegény falusi papot®; csak aztán az a papiroson oly „szegény, gyámoltalan" pap se nézze le a professort. Nem veszem magamnak a fáradságot, hogy megmagyarázzam az értelmetleneknek, miszerint kontrázni olyan értelemben, aminő értelemben én használtam e szót, lehet akkor is, ha a kontrás egy nappal előbb vagy utóbb kezdi is a nótát. Nem reflectálok az afféle szeretetreméltó észrevételre sem, melyet pedig a nálamnál érzékenyebb ember bizonyosan célzásnak venne, hogy t. i. vannak emberek, kik megegyeznek, hogy mig az egyik lélegzetet vesz, addig a másik fújja a nótát. Ha az egész cikk efféle, nem is tudok rá nevet, mikből állna : akkor bizony én megköszönve a szerkesztő szívességét, nem éltem volna fölhatalmazásával annyival kevésbé, mert — hál' istennek — nem vagyok annyira gyönge idegzetű, mint a Tóth Dánielhez hasonló, különben tiszteletreméltó uri emberek, kik „betülázt" (á la lámpaláz) kapnak, ha saját nevüket nyomtatásban olvassák, s kik, ha nevök fölemlitésén túl akár reflectál valamely tettükre vagy cikkükre valaki, akár nem : azt hiszik, hogy kihívta őket az a valaki, s bogy becsületbeli kötelességük a kihivást elfogadni. De van Tóth Dániel úr cikkében egy passus, melyben habár hallgatag, de azért eléggé érthetőleg, kétségbe vonatik intentióim tisztességes, becsületes volta ; — erre tehát néhány szóval meg kell adnom a feleletet. *) De bizony téved a főjegyző ár, s tévedése annál sértőbb ránk nézve, mert fölteszi egyszersmind rólunk, hogy készpénz gyanánt vettük a »P. N.( < ama hírhedt cikkének valótlan állításait. S z e r k. Azt mondja cikkíró, hogy „legszebb (! ?) Ballagi cikkének az a része, ahol egyengeti az utat a sereg visszavonulására;" azért ömleng a pataki főiskola felett, azért esküszik annak hűséget s azért veszi azt a megtámadtatások ellenében védszárnyai alá. Pedig hát az isten őrizze meg Patakot attól, hogy Ballagi védelmére szoruljon ; akkor ugyan vége van. — Ez a világos értelme Tóth Dániel úr beszédének. Nos, ami az utegyengetést illeti a visszavonulásra, erre csak az a megjegyzésem, hogy nekem ez nem volt, mert nem is lehetett szándékomban. Honnan vonuljak vissza ! ? Ha csak azon álláspontomról nem, melyen eddig azt hirdettem, hogy Miskolcon jobb helye lenne a jogakadémiának, mint Patakon. De ezt hirdetni fogom mindig, mint benső meggyőződésemet, s hirdetni fogja bizonyára a gondolkozó embereknek azon serege is, melynek állítólagos visszavonulása felett könnyű gúnyolódni most, midőn még valóban ki sem tűzte a zászlót, de amely ha egyszer, egész elhatározottsággal, talán a kedvezőbb viszonyokat bevárva síkra száll, bizonyára utolsó gondja lesz a visszavonulás. Tóth Dániel urnák még ezen észrevételére sem reflectáltain volna azonban, ha nyomatékot nem akart volna annak adni egy jellembevágó gyanúsítással. Ugy tünteti fel az én ömlengéseimet (!) a pataki iskola felett, mintha azzal csak fedezni akarnám magamat a megtámadtatások és a harag ellen, mely fejemre fog szállni, amiért elég bátor voltam meggyőződésemet a suba alól napvilágra hozni. Bőven volt ugyan már alkalmam megszokni az efféle hangokat olyan embereknek a szájából, akik — mert Patakon születtek, Patakon nőttek fel, itt végezték iskoláikat, — abban a jámbor hitben élnek, hogy Patakhoz és a pataki főiskolához kizárólag csak nekik van jussuk, s akik olyanok, mint a fiatal szerelmes, ki szeretőjére annyira féltékeny, hogy még annak dicséretét sem szereti hallani másoknak szájából: mindamellett azonban, megvallom, meglepett a cynikus gyöngédtelenség, melylyel ezen balvélemény a fenebbi cikkben kifejezést nyer, épen én velem szemben, ki nem voltam oly szerencsés, hogy bölcsőmet Patakon ringatták volna. Nem állhatom meg, hogy ezúttal meg ne ragadjam az alkalmat ama balvélemény ellen óvást tenni. A pataki főiskolához bizonyosan legalább is van annyi jussom, mint Tóth urnák et consortes, s bizonyára inkább érdekemben áll nekem ez iskola fölvirágzása, mint Tóth úréknak, kiknek sem jövő előmenetelük, sem jóhirnevük nem áll semmiféle összeköttetésben a pataki iskolával s kiket alioz legfölebb azon szeretet köt, amely — niucs senkinek joga kétségbe vonni — bennünk, hogy ő velők szóljak : »idegen elemekben" is él. No már most lehet-e azt gyáva hizelgés színében tüntetni föl ha én a pataki iskoláról szólván, azt dicsérem, az iránti szeretetemnek kifejezést adok, főképen akkor, amikor — ha ezt nem tenném — bizonyára ama másik, még súlyosabb vád szállna — épen Tóth urék
