Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-03-25 / 12. szám

A dunántúli ref. egyház-kerület lelkészválasztási törvénye. Előbb megjött az idő, mint gondoltuk, arra nézve, hogy ezen törvény revisio alá vétessék és mint sem a protestantismus elvéből, sem a rendszeres kormányzat, ;sem a kor igényeinek s népünk magasabb valláserkölcsi szükségleteinek szempontjából n e m igazolható intézmény felett a halálharang meghuzassék. Az élet, ez a legbölcsebb tanitómester, ez a legjobb e x e g e t a, ez húzta meg ezen törvénynek nevezett intézmény felett először is a halálharangot, mert életrevalónak csak senki sem fog tartani olyan rendszabályt, mely a legelső alkalmazásnál mindjárt csütörtököt mond, zavarba hozza egyházi közigazgatásunk vezérférfiait, compromittálja magát az egyházkerület kormányelnökét, delatorságokra nyit tért, provokálja az anarchiát, arcul ver minden szabadelvüséget s annyiféle magyarázatra ad alkalmat, ahány privát érdek, ahány egyéni vélemény a concret esetek mezején itt vagy amott felmerülhet. Ez szokott a sorsa lenni minden olyan törvén y-, intézmény-és rendszabálynak, melyek alkottatásuk létokát a helyzetben , az ész- és korszerű kormányzati politika természetében nem találják s melyeknek születésére a pillanatnyi érdekek, a mélyebbre nem néző mellékes tekintetek szolgáltattak talán alkalmat. Mi valóban máig sem tudjuk megmagyarázni magunknak azon indokokat, melyek egyházkerületünket e törvény alkotására birták, s melyről egy tekintélyes egyházi tudósunk egy hozzám intézett levelében akkor mindjárt igy nyilatkozott: „E törvény a választási szabadságot korlátozza a nélkül, hogy a kormányzat ügyének, a rendnek tenne szolgálatot. * — Ha azt mondják, hogy a választási szabadság megszorításával a felmerülhető visszaéléseknek akar eleje vétetni : ezen argumentum is elesik, mert a korlátolt választásijog körén belől is épen azon visszaélések elkövettethetnek, sőt sokszor a gyülekezet szabad választási jogának megszorítása vezethet a legnagyobb, s meglehet a gyülekezet valláserkölcsi életét örökre aláásó visszaélésekre. — Ezen szempontból sem lehet tehát indokolni ezen lelkészválasztási törvénynek létrejövetelét. Ha az szolgált volna indokul és vezérelvül e törvény megalkotásánál, hogy majd ez által a visszaéléseknek eleje vétetvén, alkalom nyilik a tehetséges lelkipásztoroknak a kisebb egyházakból gazdagabb fizetésű egyházakba juthatásra: ez az érv is elesik, mert teljesen osztom Barla Józse fnek azon nézetét, hogy oly orvos, kitől a szenvedő mély és idült sebeinek gyógyítását várja s kitől azt csak remélni is lehetne, berendelni és vitetni ugy sem hagyja magát. Korunk szabadelvű irányzatáuak szempontjából pedig határozottan elítélnünk és kárhoztatnunk kell ezen lelkészválasztási törvényt, mely a protestantismus szabadságot lehelő és terjesztő szellemével, a gyülekezetek önkormányzati jogára fektetett egyházigazgatásunk alapelveivel homlokegyenest ellenkezik.Ha egyházi közpénztárunk volna, honnan egyházi hivatalnokaink arányos kulcs szerint méltányosan fizettetnek vagy a szegény egyházak segélyt kapnak : akkor talán volna értelme a választási jog ilyetén korlátozásának, mig jelen viszonyaink között épenséggel nincs annak semmi értelme. Feltéve, hogy a választási]og megszorításával a jó rend tetemesen előmozdíttatik és fenntartatik, akkor sem szabad szem elől téveszteni azt, hogy az egyházak ernyedetlen hitbuzgóságot igénylő áldozatkészséggel magok tartják fenn magokat, fizetik papjaikat: tehát joggal választják is azokat*, ily viszonyok között az egyházkerület fennhatósági joga nem terjedhet ki egyébbre mint arra, hogy a megüresült állomások alkalmas, szeplőtelen jellemű egyénekkel töltessenek be a teljes és tökéletes szabad választás utján, A ki fizet: választ szabadon, a magyarországi okleveles rendes és segédlelkészek közül minden megszorítás nélkül. Hiába meg kell a kor szabadelvű irányeszméivel előbb utóbb egyházunknak is alkudni; a jól felfogott szabadság hagyja ugyan magát törvényesen korlátoztatni, de agyon korlátoztatni az egyházszervezet lüktető életidegeinek tökéletes megölése nélkül soha de soha nem engedi. Jól mondja Nagy János úr, törvénynek kell lenni, mert társulat a nélkül fenn nem állhat: de olyan törvényt alkotni soha sem szabad, mely a helyett, hogy a józan fejlődésnek, a jogok méltányló tiszteletén nyugvó társadalmi rend megizmosodásának útjából hárítaná el az akadályokat, magát a s z abadságot öli meg, s végleges következményeiben oly anarchikus állapotokat honosit meg az egyházban, melyek egyházunknak egyedül csak romlására vezethetnek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a protestantismus a szellem, a lelkiismeret szabadságának emlőjén látott napvilágot s világhódító térfoglalásai azon korra esnek, midőn a hit, a lelkiismeret, szabadságáért meghalni, martyromságot szenvedni is tudtak még az emberek ; vissza kell térnünk nekünk is azon ösvényekre, melyeket a bátor ős alkotók taposának, ha azt akarjuk, hogy egyházunk a vegetatív lét-tengés megölő bilincseit végre lerázva, reformáló missióját hiven teljesíthesse. — Az idők intő jeleinek józan megfigyelése nem a jogok megszoritására, inkább azok minél szélesebb alapú kiterjesztésére vezet bennünket, s arra ösztönöz, hogy ép ez által vessünk véget a hitközöny ama vészes áramlatának, mely habjain romlást pusztulást visz minden felé. Igy gondolkodtunk mi már akkor, mikor e törvény megszületett, de bevártuk, hogy majd mit szól hozzá az élet, a gyakorlat; pedig e törvénynek még csak egyetlen egy §-ával van dolgunk. A belső-somogyi egyházmegye elnökségének gyűlt meg ezzel legelőször is a baja, s méltán kérdi Barla József úr: „Mit tegyen a válságos helyzetbe jutott egyházmegyei elnökség ? Az irgalom nemes útját kövesse, vagy pedig 15 nap alatt papot rendeljen az egyházba? Mi e kérdésre nézve Nagy János úrral vagyunk egy véleményen, osztjuk nézetét, hogy a monstrumnak látszó törvényt is lehet ugy