Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-03-11 / 10. szám

jövedelmet húz mint ő), de még inkább törvényt nem ismerő magaviseletével (vegyes házasokat hirdető- és keresztlevél nélkül esketett teljes életében). Nem háborog többé lelke a „szabad választás" miatt, mely „csak az ifjú erőknek kedvez, a tapasztalt munkást pedig feledve mellőzi" : promoveálta őt az Ur e gyötrelmek helyéről, nem ugyan grádus szerint, hanem kegyelemből. Elég immár én szegény szolgám ! a kevésen voltál hű, menj bé a te uradnak örömébe, a hol nem változnak a rendszerek minden évtizedben, ahol igazi graduális pro móció van világ teremtése óta s az lészen az itélet napig . . . 1848 óta hivataloskodott Orosziban. Másoknak elég volt 1—2 év e purgatoriumi boldogságból. Midőn itt érte őt a 25 dik év is: jubileumot akart rendezni. Kívánta, hogy a világ ismerje el érdemét. Kinevettük ez eszméért; pedig nem komédia, hanem tragödia volt. O komolyan foglalkozott a jubileummal. Felszólitott, hogy pendítsem meg ez eszmét a „Prot. Lap" ban vagy a „Keresztyén Család"-ban. „Hisz — tevé hozzá — úgy is kifiguráztatok ott a „Baki bátyával", adjatok most már elégtételt!" Pereszlényinek is irt; de sehonnan sem kapott helyeslő szót. Nehéz, kivihetetlen dolgot kivánt, hogy „a kecske is jól lakjék, a káposzta is megmaradjon, azaz: reá az erkölcsi elismerés mellett valami kis anyagi haszon is h áram öljék " Kicsoda lelkesülne fel s ki adna anyagi s erkölcsi elismerést 25 évi paposkodásért ? Nem értené azt a világ: mi jutalmazni való van abban, ha valaki egy negyed századig húzza a konvenciót. Hanem a római pápa sem Orosziban lakott — ez volt a cáfolat — mégis jubileumot csinált minden hetedik évben. Jertek csak Orosziba, majd jubiláltok mindjárt az első decenniumban. Vitte hát a keresztet csendes zúgolódással a Golgotáig. És Cyrenéből nem jött senki, hogy könnyítsen neki. Csak a sors kapaszkodott olykor-olykor belé, hogy ínég súlyosabbá tegye. Leégett, terméketlen rosz idők jártak, mikor a szemét, az ocsú még több lett a gabonában, kegyetlen fináncok örökre elvitték tehenét a földadóba. Kis csapások, de szegény embernek kiheverhetlenek. A béka megúszsza a nagy tavat, a hangya a csöppbe is bele fúl. — A családtagok száma egyre szaporodott, áldás másnak, a szegénynek sujtoló teher. Megmegkapta, mentő angyalként egy-egy jubileum-féle gondolat, azt mindig kinevették: „Te bibaszt Stefi, te mindig ilyeneken töröd fejed?' Utoljára aztán azt gondolta, hogy legjobb volna hát meghalni. És úgy tett, a miként beszéle . . . Ott szendereg a szomszéd falu temetőjében. Az egyházközség, melyben szolgált, oly nyomorult, hogy temetőnek való helyisége sincs, a földes úr, mint haszonbérlőket, az utolsó talpalatnyi földüktől is megfosztá. Özvegyet s kiskorú árvákat is hagyott, kiknek a kegyéven s a gyámoldai csekély jutalékon kivül semmi egyebük nincs. Es most eszembe jött a jubileum, a min akkor nevettünk. „Adjátok meg nekem az anyagi s erkölcsi elismerést!" — Nevetnétek, gúnyolódnátok-e most már!? * * * Kocson született, Komárommegyében, egyszerű földműves szülőktől. A népes Kocs jeles iskolájáról már Lampe emlékszik. Valóságos kis gymnásium volt. Még Bátky idejében is tanítottak benne grammatikát. Istvánt conjugistának vették be Pápán. Tanulói pályáját kitűnően végezte. Elbeszélése után — úgy emlékszem — harmadik volt grádusában, s több ma már kitűnő polcon álló férfiút emlite tanulótársaiúl, többek közt Fördőst. A theológiát végezve poéták praeceptoráúl alkalmaztatott. Holtig megőrizte e korból katalógusát s tanítványai névsorát könyvnélkül tudta : „Gondol, Gál, Kerkápoly" stb. Nagyon csodálkozott, midőn később, évtizedek múlva egy-egy tanítványáról hallott, ki magasra vergődött. „Az utolsó padban ült, leghátul.. . minden jóakaratom mellett is rejiciálnom kellett — és most ? . . . hm . . . hm ..." A segédtanárság után Kamócsára ment a Vág mellé notárius-rektornak. Ez volt életének legboldogabb szaka. Itt és vele történt azon kuriosum, hogy urvacsorálás alkalmával már minden ez alkalomra való éneket elmondván, megállt. A lelkész felszólt hozzá: „Csak mondja kegyelmed tovább." A notárius-rektor-kántor stoikus nyugalommal felelt vissza : „Már elfogyott az ének." A jó humort s a mostoha sorsot magával hozta a komáromiból ezen e.-megyébe. Hosszas időkig káplánkodott özvegy papnék mellett, vagy megüresült egyházakban, hová — az akkori rendszer mellett — nem volt választható. Füzesgyarmaton 3 évig szolgált mint interimalis csak káplányi fizetésért (20 forint), mely miatt holtig követelést formált ezen egyház ellen traktuson és superintendentián, de soha nem kapott b ztatásnál egyebet. Végre megnyílt Oroszi, mely ellen senkinek kifogása nem lévén, beléhelyezték őt, a legidősb káplányt. Vonakodva engedett a felszólításnak; de fölbátoritá Őt az akkori segédgondnok, ki ünnepélyesen megígérte, hogy az e.-megye érdemül fogja neki betudni ottan töltendő éveit. Csendes türelemmel várta itt a promóciót; de midőn a sor ép rákerült volna : behozta e.-megyénk a szabad papválasztást s a szabadulás kapuja örökre becsukódott előtte. „Ha ezt tudom — szólt komoran — még Pápáról visszamentem volna Timotheus bátyám mellé szántani." Szobája tele volt aggatva keskeny papir szeletekre irott proverbiumok, repülő mondatok, velős szentenciák és idézetekkel. A szabad választás után, a legszembetűnőbb helyen, nagy betűkkel irva ezt olvashattuk . „E nagy világon e kivül Nincsen számodra hely8

. . . Szemben ezzel: „A hová dől a fa ott marad." Másik oldalon: „Mostan nevetnek engemet, kik kisebbek én nálam". — Ha ovatatlan diákgyerek kérdezte, hogy a szózatból mért nem az előző versek valamelyikét választá, p. o. ,Hazádnak rendületlenül," komoran válaszolt: Majd megérted, ha pap leszesz.