Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-03-11 / 10. szám

r ZErS o Könyvismertetés. »Geschichte Jesu" Nach academischen Yorlesungen von Dr. Kari Hasé. Leipzig, 1876. Breitkopf und Hartel, 8r. VIII 9+611, 9 mark. (Folytatás.) A források most látott birálates becslése után azon eszme és eszmény ismertetésére megy át szerzőnk, a melynek vezér-szövétneke mellett a láttuk forrásokból megírható a Jézus élete. Bizonyos ideál lebeg s kell hogy lebegjen az író lelke előtt, mely a forrásokban kutató lelket irányozza. Ezen irányadó eszmét Jézus életéről Hase egy szép cikkben tárja elénk, mely mintegy mini atur-ját képezi az egész könyvnek és felfogásnak. Ép azért álljon itt főbb vonásaiban az érdekes cikk. Midőn a palestinai és alexandriai zsidóság két személyesített ideálja, a Messiás és az isteni Logos, az üdv századában egymással összeölelkeztek, hogy Pál apostol mély elmű spekulatiojában és János végnélküli szeretetében Jézus fenségének méltó kifejezést adjanak, az uj monotheistikus vallás álláspontján, mely a pogány istenekkel telt mennyet megnéptelenité, a nevezett Logos- és Messiás-képzet termékeny összeölelkezésébol megszületett az uj istenember (theanthropos) képzete, ki istensége mellett ember is , tökéletes ember és tökéletes Isten egy személyben. Ezen üdvhozó istenember képezi azon eszmét, mely a niceai dogmában fixirozva az összes ker. egyházak által hittárgyul van a hívőknek kitűzve. Lényege abban áll, hogy az Istenség ámbár lényegében egy, de személyében örök időktől fogva három, s ezen szentháromság egyik személye, az, a ki által mindenek teremtettek és fentartatnak, a fiu, egykor mint külön individuum a földön megjelent, tökéletes emberi alakot öltött s evvel egy személylyé egyesült. Annak ki Jézus történetét megirni és pedig úgy megirni akarja, hogy ne csupán összefüggéstelen külső tényeket aggasson össze, annak e dogmával okvetlen tisztába kell jönnie. Neander, ki e követelést először mondta ki, nagy igazat mondott ki vele, csak az a kár, hogy nem volt elég bátoi*sága a kimondott elvet szigorú következetességgel keresztül vinni. Ki a niceai dogmát komolyan elfogadja é? következetesen alkalmazza Jézus életében, az nem beszélhet Jézus belső fejlődéséről, küzdelmeiről, lelki harcairól. A niceai Krisztus egy előre kész, már a bölcsőben bevégzett Istenszemély, kit eleitől fogva mindenhatóság és mindentudóság illet meg. Ha valamit kérdez vagy tudakoz, az csak látszólagos, mint már az egyházi atyák is vallották ; ha Júdást apostolának fogadja, már előre tudja benne a rút lelki árulót, mint a 4-ik evangelium is fölveszi ; ha a Getsemánéban lelki harcot vív, a kereszten összerogy és meghal, ez csak önkénytes engedés az emberi természet gyarlóságának, s ha épen akart volna, le is szállhat vala a keresztről, hogy gúnyoló ellenfeleit villámmal zúzza szét. Ki az egyházi dogmát következetesen vallja, annak ki kell mondania, hogy itt egy Istennek s nem embernek életéről van szó. Hase a kérdést határozottan, minden ingadozást kizárólag akarván distinguálni, hittan-bölcselmi alapelveit bocsátja előre, hogy dönthessen. 1) Az Istenség, kit az ember vall és imád, absolut tökélyességben véve az, ami után az ember mindig csak törekszik, a nélkül, hogy valaha elérné: a feltétlen tökélyesülésre jutott emberiség. 2) Az emberi élet pedig a tökélyességre való folytonos törekvésében isteni élet, csakhogy az emberség korlátai közé szorítva. 3) Az isteni az embervilágban csak is emberképben ábrázolható s ezért az igazi emberrclétel egyszersmind isteuuélétel — e korlátolt éthikus értelemben. 4) De azért Isten és ember között áthághatlan űr tátong, mert Isten a tökélyes szellem, az ember pedig a tökélyesülő szellem; az igaz ember bölcs, de Isten a fő bölcs, 1 e g bölcsebb s ez a fő, ez a 1 e g, ez az áthághatlan tátongó űr. Azonban Isten és ember egyek lehetnek a szeretetben, mely épen a külöinbözőket kapcsolja egybe s ez a szeretet a — vallás. 5) Ez elvekből az istenember fogalmát illetőleg következik, negative, hogy az absolut isteni természetnek és a véges emberi természetnek egy személyben való metafizikai vagy fizikai egyesülése gondolhatatlan, mert ez épen a lényeges létjegyek (Istennél a végetlen, embernél a véges) megszűnésével volna lehetséges ; positive pedig: hogy egy emberben ki az emberit tisztán nyerte a teremtőtől és azt teljesen ki is fejtette s e mellett a maga kegyes szeretete által erkölcsileg egygyé lett az Istennel, egy ilyen emberben az isteni valóban és eminenter megábrázoltatnék, itt az Isten valóban emberré lenne. Ilyen ember, ilyen istenember volt a názárethi Jézus, kiben mint az emberinem virágában az Isten igazán és zavartalanul megtestesült. Az egyházi theanthropos is, bár lényegesen eltérőleg, de alapjában ez eszmét involválja. A mennyire az Isten az emberben magát megjelentheti, megjelentette Jézusban. De ezen isteni a Jézusban nem valami idegenszerű lény, hanem épen maga a teljes tökéletes emberség, a kifejlett és kitökélyesült ember. Jézus' ban az embert a maga vallás-erkölcsi tökélyre jutásában tiszteljük, ki mint legmagasabb vallásos genius a vallási tökélyt tanításban és életben megvalósította. Ezen eszmét tartja Hase azon vezérnyomnak, me-