Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-11-19 / 47. szám

jét; nyugalmában, mint életének megszentelését; belsejének nyugtalanságában mint kibékülést az ő oly kevéssé öntudatos lelkével. Ezt tehetjük és tennünk is kell mindnyájunknak, nem csupán nekünk reform, lelkészeknek, hanem a nem reform, lelkészeknek is. De még mások is vannak. A népnek egy magva: az előre törekvők, kiknek, az ó-egyház tantételei között, semmi sincs oly nagy terhökre, mint az engesztelő áldozat tana, a Krisztus mindent kiengesztelő halála, és a kik még is a tökéletesség után vágyódnak és a kik mint legfőbb kegyelmet azt óhajtják és kérik, mely a küzdőt és törekvőt folyton magasabbra vezeti. Ezen előretörekvőknek mutassátok meg Krisztust, a ki lelketek előtt tárult fel, az embert, a csoda nélküli embert, Jézust, mint az előre törekvő vezetőjét az égbe. — Más irányban is tekint a szónok, nevezetesen republikánus és egyházi életünk szaggatottságára. — Itt is van hitmódozatunknak egy útja közvetlen a republikánus szivéhez. Mert az igazi republikanismus messze menő önállósága, függetlensége, majd nem elzárkozottsága, ez épen ama dacoló istenfiúság, a mint azt az ó-testamentumban találjuk, a melyben az ember magát közvetlenül istenben gyökerezettnek és a* ő jó és balsorsában semmi halandótól, hanem egyedül istentől tudja magát függőnek. És az igazi republikanismusban még egy második is jő ehhez : a közösség, a törvény, a rend előtti feltétlen meghajolás. Ezen engedelmességet testvéreinknek könnyebbé tehetjük, midőn megtanítjuk az emberi rend megett szemlélni istennek amaz örök törvényét és rendjét, mely a polgári és erkölcsi világban uralkodik. De nem csak egyesekre, hanem az egészre is kell hatni, nem csupán a szó hanem tett által is; itt van második feladatunk, azon feladat: népünknek egy tág, szabad, nemzeti egyházat alkotni. Nekünk nem szabad mint az úgy nevezett fölvilágosodottaknak előkelően visszavonni magunkat minden egyházi közösségből, a melyben csak harc és küzdelem által szerezhetünk magunknak jogos állást. Erősen kell mindenhez ragaszkodnunk, a mi csak közösnek találtatik a hitben ós szeretetben, azok irányában is, a kik pillanatnyi elleneink, és még is a jót akarják. Mert nem csupán a nép egysége forog kérdésben, hanem annak egyenlősége is, melyet nem állami törvény, hanem csak az élő keresztyénség hozhat létre, a keresztyénség, a melyben mindenik magát mint egy test tagját tudja és a melyben egyedül a jelenkor socialis gyógyszerei adhatnak erőt és áldást. Végre a harmadik feladat. Innen istennek még egy harmadik útja vezet a mély vizeken át. Már 350 év óta egy mély meghasonlás vonul népünkön keresztül, a gyógyithatlan hitszakadottság, mely „mély közbevetést szilárditott meg" a svájci testvérek közt. Hiába lőn megkísértve ezen közbevetést áthidalni; a szakadás megmaradt. Hajtunk áll ezen hidat megtalálni, igen, már meg is van találva, miden mi és egy sereg felszabadult túlról mint testvérek kezeiket nyújtják, nem az egyenlőt hinni, az egyenjő szokásokat követni, nem egy uj egyházat alapitni a két régihez; nem, hanem működni, mindenki a maga helyén, innen és túl sokakat bensőleg szabadokká tenni a mint magunk szabadokká lettünk, és igy a szabadoknak egy szellemi gyülekezetét alakítani, egy testvérszövétségét, a nagy és szabad svájci egyházat, a mely egykor, ha majdan már mi a sírban nyugszunk — bevégezve álland itt, a melynek fundamentumain mi is dolgoztunk. A lélekemelő isteni tiszteletet két karének zárta be, a melyekből sokan, a megható egyházi beszédtől elragadtatva, prophétai sejtelemmel a jövendő szabad keresztyén gyülekezet hármoniáját hallák. Az est többi része barátságos üdvözletre és felvidító, üde és szabad gondolat- kicserélésre volt szánva. Mélyen átérzett, lelkesült és a szívhez szóló szavakban üdvözlé idősbb Seifert főbíró a vendégeket, a mire is Wissmann, meileni lelkész válaszolt, midőn az egylet zászlaját t. i. igazság, szabadság, szeretet zászlaját örümteljesen nyujtá át a st. galleni testvéreknek, a hol az jó helyet fog találni és híven megőriztetni. Azután következtek nyomban a toasztok, prózában és versben, és ezen sokféle színekben ragyogó szellemi szikráktól elbájolva és elragadtatva hajtók fejeinket az édes nyugalomra, telve azon örömérzettől, hogy ünnepünknek, mely igy kezdődött, áldásos folytatása leend. II. Az egyetemes gyűlés. Tekintélyes gyülekezet vala, mely az ünnepély 2-ik napjának reggelén a tágas, majd mindig megtömött tanácsteremben napolt, és ha ezen összegyelekezetteken végigtekintettünk: látván ott a férfiakat, részben ősz fővel, részben itjú arccal, kik már gyakran más fontos ügyekben, mint az állam vezetői valának összegyűlve ; amott egy komolyan tekintő férfit, a mesterember vagy földmíves egyszerű öltözékében ; ismét odább több nevelőt a kik dacára bizonyos hangadóknak a tanítókörben, nem szégyenlik a reformot vallani, és mindezek között látván meglehetős nagyszámát a minden korbeli lelkészeknek és itt ott az alma mater képviselőinek, ezen látványnál azon örömteli gondolat szállt meg bennünket: ilyennek kell lenni egy reform gyűlésnek, ez egy igazi hazaiasan svájci zsinat és ezen gyűlésnek kell valami nemeset eredményeznie. Es hogy a hazát melegen és bensően szivén hordozta, ezt bizonyitá a „svájci zsoltár" éneke, melyet napi munkájának megnyitásául énekelt. Midőn az ének melódiája elhangzott, St.-Gallen dékánja : Mayer> az ottani egylet nevében üdvözlé az összegyűlekezetteket. Itt rokonszenves földön állanak önök, — mondá a szónok — oly íöldön, mely már régen nyitva áll azon tendentiák és törekvések előtt, I melyeket egyletünk szolgál. St.-Gallen nem hiába részesült azon szerencsében, hogy ő adhatott azon férfiúnak először működési kört és ezzel egyszersmind egy édes otthont, azon férfiúnak, a kit kezdett óta egyletünk szellemi fejéül tekintettünk,. St.-Gallen — hála mindenek előtt