Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-11-19 / 47. szám

istenem ? . . mily szerencsétlenség lenne a reformátiora, ha minden református ember azt tartaná : a dogmaticus elv nem alkuszik. Sőt inkább azt kell tartanunk, hogy a dogmákkal vajmi kevés köze van a valódi keresztyénségnek, ha csak, mint a mult idők kegyeletes emlékét nem őrzi meg szent ereklyeként. De ha vizsgáljuk a dogmaticus elveket, világosan áll, hogy azok igenis alku szerint állapíttattak meg az időben, a kor követelménye teremtette őket. Ezt, ugyhiszem, az „Evangy. lap" is tudja ? . . Legalább a tiszántúli főtiszt, püspök úr maga monda egy alkalommal: minket ugy hiresztelnek ellenfeleink, mint kik makacsul ragaszkodva a régi kor dogmaticus elveihez, minden tudományos haladásnak útjába állunk. Pedig hát mi világért sem vagyunk oly merev ortliodoxok, csak azt akarjuk, hogy az ujitás ne történjék rohamosan, mert a nép lassan érik, a gyors változás károsan hatna vallásosságára — Teljesen igaz ! . . de az is igaz e szerint, hogy a főtiszt, püspök úr talán hajlandó volna alkudai. Az elv nem alkuszik ? . . a dogmaticus elv változhatlan ? . . Ez az emberi tökéletesedés legmerészebb arculverése. Megállani egy ponton és ezt mondani: itt a Rubicon, ezt átlépni nem lehet : ez volna a keresztyénség halála. Mert ha a keresztyénség tökéletesedés képtelen, ugy életképtelen, mert e világban megállapodás egy kis másodpercig sem képzelhető. Azután mily óriási önérdek fekszik e szavakban : az érdek alkudozhatik, de elvek nem. Mert ez nem tehet mást, mint azt, hogy az „Evangy. lap'4

oly csalhatatlanságot arrogál magának, melyszerint minden más vallásos meggyőződés az övén kivül, merő hazugság tévelygés, csak ő van az igazság birtokában, azt elfogadni mindenkinek kötelessége, ki idvezülni akar. Es itt alkalom-szeriileg eszembe jut Kant vallásfilozófiájának egy találó s a végén igen elmés megjegyzése: „Ha valamely symbolum szerzője — mondja K. — ha valamely egyház tanítója, sőt minden ember, a mennyiben magának állításokról, mint isteni kijelentésekről kell meggyőződését bensőleg megvallani, azt kérdezné magától: ugyan marad-e a szivet-ismerő jelenlétében, lemondva mindenről, a mi neked becses és szent, ezen állitások igazságát erősíteni? ugy az emberi (a jóra mégis nem egészen képtelen) természetről igen rosz fogalmamnak kellene lenni, hogy előre ne lássam, mikép e mellett a legmerészebb hittanitónak is reszketni kellene. Ugyanazon embernek, ki oly merész ezt mondani, a ki e vagy ama történelmi tanban, mint becses igazságban nem hisz, az el van kárhoztatva, annak ezt is kellene mondhatnia : ha az, a mit nektek itt elbeszélek, nem igaz, ugy legyek elkárhoztatva ! Ha volna valaki, a ki ily rettenetes nyilatkozatot tehetne, ugy azt tanácsolnám, hogy arra nézve tartsa magát mindenki Hadfi persa példabeszédéhez : ha valaki egyszer volt, mint zarándok, Mekkában, ugy költözködjél ki a házból, melyben veled lakik.*, ha kétszer volt ott, ugy költözködjél ki azon utcából, a melyben az van; ha pedig háromszor volt ott, ugy hagyd el a várost, vagy még az országot is, a melyben az tartózkodik." De másrészről a legszédelgőbb elvtelenség az „Ev. lap" állítása. Mert hiszen valakinek csak az lehet elve, a mely igazságra maga fzoros vizsgálódás után jutott el. Ki mindenben a mások járszalagán vezettetik, tekintélyek előtt emel föltétlenül kalapot, azt csak nem tarthatjuk elves embernek ? Már pedig a dogmaticus elveket nem az Evangy. lap" állapította meg? ő csak elfogadta, még pedig — hiszem — saját meggyőződése ellenére, mivel nem tehetem fel tudományos emberről, hogy a tények előtt, minden vizsgálódás nékül szemethunyva, bárgyú önmegadással sántikáljon a régi kor kificamodott dogmatikus elvei után. Az önérdek alkudozhatik, de az elvek nem. Milyen különösen veszi ki magát e szavakkal szemben ugyanazon lap egy szerkesztői megjegyzése! zsinat, hol késel az éji homályban. Mit vár a tisztelt szerkesztő úr a zsinattól, ha még alkuba sem akar bocsátkozni ? Talán irni egy programmat ? . . dehogy . . . dehogy . . . leírni a régi confessiot, s aláíratni a zsinat tagjaival ? . . mert hiszen az elv nem alkuszik ! . . Idáig jutottam elmélkedésem fonalán s fájdalmasan gondolva a jövőre, a nehéz pályára, mely előttem fekszik, reménytelen aggálylyal sóhaj tok fel : már azt csak megértük, mindnyájunk méltó bámulatára, hogy Debrecenben „egy végzett hittanhallgató szerencsésen (?) oldotta meg az ige megtestesülés titkát" (lásd „Evangy. lap" 43. sz.) de mikor jön el az az időpont, midőn a keresztyénség lényegét tisztán felfogva, az oktalan kicsinyes szóviták helyett „az erősebb fél a gyengének karját nyújthatja s egymást tanácsolhatja, s a hol egy tag szenved, a többiek közösen felkarolhatják ügyét" ? ! ! Addig nem, míg „az elv nem alkuszik" ! . . ŐRY KÁLMÁN, ISKOLAÜGY. Egy szó a dunántúli ref. egyházkerület által hozott népiskolai „tanterv" és „rendtartáshoz", a vallástanítás érdekében. Hogy a népiskolai vallásoktatás maradjon a tanító kezében — a mint azt e lapok t. szerkesztője a legközelebb tartott protestánsegylet évi gyűlésén tudományosan kifejtette — nemcsak szükségesnek, de a jelen egyházszervezet mellett, legalább ez idő szerint, megmásíthatatlan dolognak fogja minden gondolkodó tartani. E kifejezés alatt, a félreértések kikerülése céljából szükségesnek tartjuk azonban megjegyezni, miszerint a jelen egyházszervezetben lévő megmásithatlan dolgon azon viszonyt kell értenünk, melyet a lelkész elfoglal az egyetemes egyház és az iskola irányában. Hogy ezen ügy mihamarább a végleges álláspont elfoglalására kényszerit ben-