Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-10-22 / 43. szám

közül nyolc néptanítónak egyenkint 50 frtnyi jutalorndijat f. óv november 1-én ki fog osztani. Ezzel a közgyűlést megnyitottnak nyilvánítom. Az egyház bajában egy csepp, de nélkiilözhetlen orvosság. Az „Ev. Prot. Lap" gömöri levél irója, Gömöri, összehasonlítván a magyarországi protestantismus életét más prot. országok vallásos buzgóságával, felsóhajt, hogy mi messze hátra maradunk mi; mindennap ujabb romokat, ujabb sebeket látunk egyházi életünkben. S a baj okát abban látja legfokép, hogy tömörülés helyett inkább szétszakadunk. Egyik Pálé, másik Apollósé lett — úgymond —, egyik az orthodoxokhoz, a másik a modernekhez szegődik, s az ügynek eleget vél tenni, ha a másikat üldözi, gyalázza vagy gyanúsítja. S ennek folytán összetartásra, tömörülésre hív fel. Ezen levél alkalmat ád Dr Heiszler urnák, hogy e tárgyban — „Légy hű mind halálig!" cimű cikkében — nézetét előadja. Meg kell adni, Heiszler úr melegen ír s minden sora erős meggyőződést árul el. De épen azért, mert a teljes meggyőződést látom soraiból, ösztönöztetve érzem magamat, hogy észrevételeire szintén erős meggyőződésemnek az ügy érdekében én is kifejezést adjak. H. úr hibáztatja Gömörit s fájdalmasan hat reá ezen felszólítása : „uraim, modernek és orthodoxok ! így nem megyünk semmire." „Hát úgy megyünk — szól H. úr — ha magunknak is igazat adunk, ellenfeleinknek is ? Ha sem hidegek sem melegek nem leszünk, hanem ama víz, melyet kivet az Ur az ő szájából. A meggyőződés közönyös nem lehet. A helv. hitv. egyház, ez az elődök drága vérével két századon át behintett egyház, a mi szemünk láttára fosztassék-e meg confessionalis evangyeliomi jellemétől ? — — Ki roszalliatja azt jogosan, ha mi helv. hitv. evangyéliomi egyház akarunk továbbra is maradni s minden idegenszerű 'agitátiót visszautasítunk ? Ki roszalliatja azt, ha mi azt kívánjuk, hogy azok, kik a helv. hitv. ev. egyház jótéteményeit tényleg élvezik, ne hirdessenek uton-utfélen ugyanazon egyház tanaival ellenkezőt, melynek kenyerét eszik . . . hiszen ezt az anynyira sürgetett lelkiismeret is követelné tőlük, amellett a nyilvános becsület. — Teljes szivünkből óhajtjuk a békét ... de a békességért evangyéliomi igazainkat fel nem adhatjuk. Tudjuk azt, hogy a ker. elvek nagy ellenhatással találkoznak még a jövőben is . . . Hihető, saját vérében kell megifjulnia ... de meg fog ifjulni." Igy szól H úr, s részemről bármennyire tisztelem mások meggyőződését s így II. úrét is, mindamellett a jobb meggyőződést mind magam keresem s egyebekkel is közölni iparkodom, mind pedig másoktól elfogadom, ha ugyan annak jóságáról meggyőzetem. A mit Gömöri lát, azt látjuk többen is, látja maga H. úr is, t. i. egyházi életünkben a bajt, a szakadozottságot. Mindnyájan meg vagyunk győződve erősen, hogy itt segítenünk kell; orvosolnunk kell, tennünk kell. Bizonyosan meg van erről győződve H. úr is. De hát úgy segitünk-e a bajon, ha egyik jobbra, a másik balra megy, és egymást gyanúsítja ? Ugy, ha az egyház, ez édes anya beteg ágya körül mi, ennek gyermekei civódunk? Nem a bajt nevelnők-e az által méginkább, a helyett, hogy azt gyógyitanók ? Nem azt súgná-e nekünk is egy hang: Fiaim, ha így civódtok, nem lehet az anya boldog! Hisz abban teljesen igaza van H. urnák, hogy „a meggyőződés közönyös nem lehet." Bizony nem. De ebből épen nem következik az, hogy tehát az igazság keresésében hajba kapjunk, épen mi, a Krisztus szolgái, a békesség hirdetői; hanem hogy a meggyőződés fegyverével harcoljunk, de egymást ne bántsuk. Mert itt nem egyén küzd egyén ellen, hanem eszme eszme ellen. Nemes harc ez, a legnemesebb, legyenek nemesek a mi fegyvereink is. Hadd folyjon e harcban, hadd ömöljön a — ténta, de vért, édes II. úr, ne emlegessünk. Ebben ugyan nem fog megifjulni az egyház, távol legyen, hogy ebben keressük megiljulását. Legyen a mi harcunk csendes, nemes harc, erre szükségünk van, mert ennek megszűnése egy volna a halállal, létele pedig az életet bizonyítja. Azt ki roszalhatná, hogy önök helv. hitv. evangyéliomi egyház akarnak maradni. Itt csak az a megjegyzésem, hogy ez a helv. hitv. evangyéliomi egyház a Krisztust mutassa ám igazán. A reformatio idejében a Krisztust mutatta, de azóta egyet lépett, még pedig a Krisztus vezérlete alatt lépett előre az emberiség, a hitvallás pedig egy lépéssel hátramaradt. Tegyen egy lépést előre a hitvallás is. Kérem, ne tessék megütközni szavaimon. A Krisztus által hirdetett igazságot örök igazságnak hiszem és vallom én is, teljes meggyőződésem, hogy ahoz sem hozzáadni, sem abból elvenni nem szabad. Hanem — a mit H. úr igen jól tud — mi véges értelmű emberek vagyunk s a végetlen igazságot nem birjuk tökéletesen, hanem keressük, szüntelen keressük s mindig jobban-jobban látjuk. S ha a mai kor jobban látja azt, mint a reformátió kora, ennek csak örvendhetünk, s ha sírjaikból fölkelnének, örülnének ezen maguk a dicső reformátorok is, kik nem akarták, de nem is akarhatták örök időkig tartó ruhába öltöztetni az igazságot. „Isten megfogja segíteni híveit ... ad erőt a küzdelemhez, kitartást a győzelemhez . . . s koronát a győzelmesnek. Isten a mi bizodalmunk s nem min — erőnk!" így végzi H. úr cikkét. Isten a mi bizodalmunk s nem min-erőnk ! En is aláírom e szavakat mind egy betűig. Csak az köztünk a különbség, hogy önök már készen vélik birni az igazságot, mi pedig folyvást és szüntelen keressük azt, mi folyvást mondjuk a költővel : „több világosságot!" addig is, míg egykor színrőlszínre láthatunk, — mi folyvást halljuk az Úr szavát, hogy az igazság lelke mindenekre megtanít minket, de 85*