Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)
1876-10-01 / 40. szám
NECBOLOG. Almási István. Nem hiában, hogy oly számos, 90 anya-egyházból áll e.-megyénk, a felsőszabolesi t. i., hogy ezen anyaegyházak száma majdnem 3 /5 -et teszi a tiszai ev. ref. e.-kerület egyházközségeinek; de gyakoriak is benne a lelkészi halálozások. A mult 1875 /c -ik egyházi évben is, tehát egy rövid év alatt, 5 lelkésztárs húnyt el. A jelen évben pedig már második halálesetről értesitem e lapok t. olvasóit, midőn néhai Almási István nyugalmazott mándoki ref. lelkész nekrológját közzéteszem. Almási István született Zsurkon, Szabolcsmegyében, 1793-ben. Édes atyja volt akkori zsurki, később mándoki lelkész s esperes: Almási Sámuel. Tanulását a falusi iskolában kezdte; Sárospatakon folytatta; Debrecenben az iskolázást bevégezte. Ekkor külföldi egyetemek látogatására indult, mi közben utazott is. Ezen utazásból hazatérvén, atyja mellett Mándokon lett segédlelkész. Innen pái hónap múlva Bujra választatott meg rendes lelkésznek. Bujról később F.-Litkére ment s végre atyja halála után Mándokra 1830-ban. Itt élt, hivataloskodott 1870-ig; mikor elgyengülvén, s a hivatalos teendők végezésére tovább képtelen lévén, az e.-m. helyettes lelkészt rendelt a gyülekezetbe Porsolt Józsefet, az agg férfiút pedig legidősb fia vette magához. Hallgatói 40 hoszszú éven keresztül mindig nagy figyelemmel hallgatták népies, egyszerű, de miudig vonzó előadásait. Külömben széles olvasottságú, nagy tudományú lelkipásztor volt. Francia s német irodalmi termékeket olvasott; főleg az előbb emiitett nyelven megjelent műveket nagy élvezettel olvasta s tanulmányozta ; s alólirt a GO-as évek utófelében, mint ünnepi legátus, nagy élvezettel hallgatta a boldogult „öreg úr" ajkairól oly kellemesen hangzó francia elbeszéléseket. Hanem — a mint az időben lesz, azonképen az időben el is enyész minden. Igy emészté ez meg az ő testi s szellemi erőit is, ugy, hogy midőn hat év előtt István fia magához vitte, már élőhalott volt. A folyó szept. hó 2-án pedig csendesen elaludt örökre a 83 éves öreg ember Dombrádon. Koporsója felett dr. Heiszler József mondott rövid imát. Temetésén hallgatóit, a fentemiitett h. lelkész vezérlete alatt, az egyháztanács tagjai képviselték. Négy élő gyermeke, két fia és két leánya, fájlalják elhunytát, kik mind nagykorúak. Ezek közül István, kinél gondos ápolás s figyelem tárgya volt, tiszaszabályozási főmérnök, Gryula állatorvos. A béke szelleme lengjen hűlt porai felott! GÖRÖMBEI PÉTER. Ifj. Pap Sámuel emlékezete. Egy mindenkitől szeretett s épen azért méltán és nagyon megsiratott ifjú lelkész s jó barát emlékének kérek egy tenyérnyi kis helyet e lapok hasábjain, a prot.-egyház napszámosainak ez egyszerű pantheonában. — Az alig 34 éves ifj. Pap Sámuel felsőnyéki ref. lelkész emlékének, a fájdalom és bús részvét nevében! Mert mindkettőre van okunk. Fájdalmunkat leginkább igazolja az elhunytnak rövid életkora, a csak félig beirott laphoz hasonló iijú életnek kialvása akkor, midőn az egyházi s polgári társaság legjobban jogosítva lett volna igénybe venni hű fiának munkabíró erejét. Kicsiny tere keskeny köre van ugyan a vallás szolgájának, de mégis, hogy mekkora szellemi tőke veszhet el egy-egy derék, s hozzá ifjú lelkész kidőltével — ki tudná azt megmondani ? Az ifjú szerénység véka alá rejtett gyer tyája meggyújtatván, mily sokaknak világolhatott, s a próbák tüzén keresztül ment barátság, hány szívet felmelegíthetett vala? ! . Ifj. Pap Sámuel koporjóra felett is ezek a kérdések tolultak agyamba. Mert alig 5 évi rendes hivataloskodása alatt már elég szerencsés volt megtalálni, mit mások egész életen át sikertelenül keresnek, az emberek szívéhez vezető útat, s bizalomért bizalommal, szeretetért szeretettel jutalmazták egyszerű hívei úgy, mint paptársai. — Öt talentum volt-e kezére bizva, avagy tíz? — nem keresem; elég, ha látom a gazdag kamatozást a nyéki ref. hívek buzgóságában, áldozatkészségében, melyek elősorolásával telvék egyh.-megyei s kerületi jegyzőkönyveink. Ezért van okunk a fájdalomra. •—• De van a részvétre, sőt szánakozásra is. Egy elnyomorodott, tehetetlen agg ember, egy öreg Sámuel, az elhunytnak édes atyja, — ki 5 évvel ezelőtt képtelenné levén a papi hivatal viselésére, nagy lelki örömmel resignált arról, midőn a kegyeletes egyháztagok, fiát — az ifjú Sámuelt — választák helyére, mert hitte, hogy most már lesz, a ki a töredezett nádszálat erősítse, lesz, a ki a nagy állomra szemeit befogja, — ez a reszkető öreg próféta, kinek szemeiből tán a könny is elfogyott már, s csak néz, néz merően a magasságba, mintha onnan várna igazságot — a legnagyobb mértékben megérdemli részvétünket. — Másfelől ott gyászol a két jó nő testvér, kiket az elhunyt önmagánál is jobban szeretett, mert feláldozta érttök ifjúságát, lemondva a családi élet örömeiről. Ott volt az ő családja: az agg édes atya s gyöngéd testvérek, kik most támasz nélkül, j egyedül a jó Istenbe s jó emberekbe bizva, várják a kétes jövendőt. Életrajzi adatok nem állván rendelkezésemre, csak annyit említek fel, hogy elhunyt barátunk, egy kegyes, tudományosan képzett édes atya nevelésében részesülvén, a gymnasialis és bölcsészeti tanfolyamot Pápán, a theologiát Debrecenben végezte, s barátságos és humánus modora már a tanulói pályán sok jó barátot szerzett neki. Iskolái végeztével, édes atyja mellé ment káplánul, majd annak szélhűdés következtében történt önkéntes lemondása után, rendes lelkésznek választatott helyére, felső-Nvéken. — Itt munkált híven és lankadatlan szorgalommal a jelen év tavaszáig, midőn az aszkór félelmes jelei kezdtek rajta mutatkozni, s ez időtől fogva templomba többé nem mehetett. — A test ereje végre elfogyatkozott,
