Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)
1876-01-02 / 1. szám
hogy a ma már elkerülhetetlen szükségünek közönségesen elismert dom esticát addig állíthatnék fel, míg annak az államsegély ha csak egy részének is arra való fordításával jócska alapot lehetne vetni. Már is, tartok tőle, sokat mulasztottunk e tekintetben; mert ha mindjárt az államsegély megindításakor nemcsak a nyomor ideiglenes elhárítására, hanem arra is gondolunk, hogy rendszeresített segélyezést tegyünk lehetővé, ma már szép pénzalap állna rendelkezésünkre. Felteszünk azonban egyházunk papságáról annyi belátást, hogy felismerje jövendőjének föltételeit, melyek közt az, hogy existentiájának anyagi biztosítékairól egyetemes szempontokból lehessen intézkedni, bizonyára nem utolsó helyen áll; pedig arról mindaddig komolyan szó sem lehet, mig egyetemes magyar ref. egyház és ennek közpénzalapja nincs. Amit a mult évről itt negyedik helyen akarunk registralni, szinte jelentékeny lépés ama nagy cél felé. Ugyanis több egyházmegye (mint az alsóborsodi, felső-szabolcsi stb.) a lelkészi fizetés kérdését vévén tárgyalás alá, a minimumot az ujabb kor fokozott életszükségeihez mérve állapította meg. Kezdeményező ez irányban a pesti egyházmegye volt, hol is 1873-ban a lelkész fizetésének minimuma, tekintve a főváros közelében uralkodó drágaságot 1200 írtban, a tanítóé 6uO írtban lett megállapítva; a kivitelre nézve pedig kimondatott 1874-ben, hogy amely egyház jövendőben a fizetéseket azon megszabott minimumra fölemelni nem képes, az, üresedés esetében rendes lelkészt , illetőleg tanítót nem választhat. A pesti egyházmegye helyi viszonyai olyauok, hogy e szigoru határozatát a vallás ós tanítás ügyének minden veszélyeztetése nélkül mondhatta ki ós hajthatja véghez ; de mi történjék azon vidékeken, hol híveink más felekezetűek ós idegen nemzetiségűek közé ékelve a legnyomorúságosabb viszonyok közt sanjaroguak, és hol az afféle határozat keresztülvitele csak a desolata ekklesiák számát szaporítaná? — Itt határozatokkal, papirostörvényekkel nem segíthetni, mert „ahol nincs, ott a császár sem vehet semmit*; itt csak egy dolog segíthet ós ez a közpénztár. Ennek létesítésénél sürgősebb teendője egyházunknak ninc-en, ós az abbeli késés annál vétkesebb mulasztás, miután bizonyos, hogy elébb utóbb meg kell lennie, mindaddig pedig hanyatlás és pusztulás lesz sorsa azon szent intézménynek, mely sokkal több áldásnak, sokkal több nemes örömnek kútfeje, hogy sem irányában egyebeknek szabad volna lennünk, mint áldozatkész testvéreknek. „Évek során csak tűrve várva, Könynyel, sóhajjal áldozánk; Köny és sóhaj helyébe már ma Tettet kiván szivünk s hazánk." BALLAGI MÓR. Egy szerény indítvány a lelkészfizetés emelése tárgyában. Öt közlemény jelent meg idáig e lapok hasábjain a lelkészfizetés emelése ügyében. Fontos kérdés! Megoldása istenországa munkásainak szomorú sorsát fordítaná jobbra ... és mégis oly kevesen szólanak hozzá. — A lelkes Bognár kér, rimánkodik, hogy miután az ügy édes mindnyájunk ügye, süssiik-főzzük a dolgot, a hogy lehet, gondolkozzunk, terveljünk, hordjuk a követ, gyűjtsük az anyagot mindnyájan ós emeljünk egy szép épületet a protestáns papság ádására. E felhívás, de különösen a nagyfontosságú ügy közérdeke vezet engem is arra, hogy a lelkészíizetés emelése céljából egy szerény indítványt tegyek le a közvélemény asztalára. Nem akarom újra ismételni azokat, miket e tárgyban a t. cikkírók elmondottak, elég ha ott veszem fel a fonalat, ahol ezelőtt pár hónappal megszakadt. Az eddigi tanakodás eredménye a takarékmagtár eszméje lett. Ennek üdvös voltát Bognár ur is, Gönci János ur is elismeri. Országunkban a magtárak jobbadán a forradalmi időszakban., de leginkább az ötvenes években kezdenek életbe lépni. A szomorú emlékű 1847-ik év — midőn a szegény néposztályt, különösen hazánk felső vidékein, az éhhalál tizedelte — mozdította meg a jobbak lelkét, hogy a „paizsos férfiú" öldökléseitől magtárak alapításával mentsék meg a szegény népet. A vármegyék gyüléstermeiben lelkes beszédek mondattak e tárgyban, mindenik szónok azt hangsúlyozta, hogy „ha a kormány a nép nyomorán segíteni nem tud vagy nem akar, segítsünk mi magunk, adjunk a nép kezébe kenyeret, hogy meg ne haljon éhen : alakítsunk takarékmagtárakat." így keletkeztek lassankint előbb a megyei, községi — csak azután, mikor már ezek jótékonysága beismerve lett — az egyházi magtárak. Ma már annyira mentünk, hogy alig van valamire való egyház, melynek saját köréhez mért magtára ne volna. De kérdem vájjon, hogy állunk ezekkel a magtárakkal ? Meg van-e az a jó oldaluk ami ezelőtt csak egy évtizeddel is volt ? Én azt állittom, hogy nincs. Akkor még nem levén ennyi temérdek vasutunk, a bőtermésü