Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-01-23 / 4. szám

Egyházam elöljárói és pásztorai! őrei a magyar Sionnak ! Hozzátok intéztem én a fenntebbi sorokat. Hozzátok fordulok e nagy fontosságú s épen azért kiváló figyelemre méltó ügyben. Hallgassátok meg szavaimat: keblem mély fájdalma és szivem lángoló szeretete van azokban kiöntve. Ti ismeritek egyházunk bajait s hatalmatok van azokat megorvosolni. Emeljétek fel tehát szavaitokat a közgyűléseken, az iskolákban, s a polilikai, társadalmi és magán élet mindazon köreiben, a hol üdvös müködéstökre tér és alkalom kínálkozik. Mert ettől függ a mi fennmaradásunk, jövőnk és boldogságunk! És kérlek titeket a mi Urunk Jézus Krisztusunk nevére és az istennek szerelmére, hogy őrködjetek és vigyázzatok. Mert tornyosulnak már a sötét fellegek egyházunk feje fölött. Az államkormány a kath. egyház gyámsága alól nem tudja magát emancipálni, érdekeinket nem tudja, nem ismeri. A hazai sajtó más ügyek szolgálatában áll, s a mi dolgainkat, a legjobb esetben is csak hallgatással mellőzi. Az ultramontánizmus felütötte már fejét hazánkban is, s Árgus szemekkel néz zsákmánya után. A jezsuiták seregesen vándorolnak ami országunkba. A polgári házasság és a korlátlan vallásszabadság behozatala nem a mi érdekeinknek fog kedvezni. Jogakadémiáink ujjá szervezése nagyon felemésztette vagyooi erőnket s a bennök tanuló jogászok száma fölöttébb kevés. G-ymnáziumaink sok oldalról kemény ostromoknak voltak és vannak kitéve, s a köztanodai törvényjavaslat elfogadása és szentesitése is, isten tudja, szerez-e nekünk örömet vagy sem? Közgyűléseink, templomaink folyvást üresednek. Az áldozatkész, lelkes világiak száma nagyon megfogyatkozott. Theol. semináriumaink ifjúsága számban, erőben folytonosan csökken, s ma holnap alig lesznek, akik idővel a még most élő oszlopíérfiak helyébe áll janak egyházunk támogatása és megszilárdítása érdekében. Azért ujolag kérlek, vigyázzatok és őrködjetek! Mert ha a mi beteg, elalélt prot. egyházunk még inkább elgyengül s a sokféle küzdelmekben kifáradva, egyszer nyugalomra hajtja fejét: szépeket álmodhatik békekötések biztosította jogairól, keservesen szerzett autonómiájáról, s édesdeden pihenhet ugyan régi dicsőségének és babérainak vánkosán — de felébredni nem fog többé soha ! Ne engedje az isten, hogy igazam legyen. Szőcs SÁNDOR. A háziiparhoz. Epen az ünnepek előtt jött e becses lap hasábjain Turesányi Andornak az ügy iránt érdeklődést tanúsító cikke, s ha akkor annyira el nem vagyunk foglalva, azonnal szerettem volna neki pár sort írni, de szabadjon így most, bár kissé később az ügyhöz szólnom. Mi jól ismerjük egymást, s magán levélben is írhattam volna a cikkírónak, de a sorai után következő válasz s felhívás indit, hogy ezt, másoknak is óhajtván szolgálni e becses lap terén tegyem. Hogy mi legcélszerűbb a téli idő felhasználására, azt meghatározni alig lehet, mert egy helyen alkalmas az, mit másutt nem lehet használni. Tudok azonban egyet, a mit kedves hazánk bármely vidékén, ha nem is egyenlő eredménynyel folytathatunk : ez a méhészet. Ez nem csak nyári, de téli foglalkozás, s azok körébe tartozik, melyek a fáradságot leginkább megjutalmazzák. Erről már sokat irtak, s voltak olyanok is, a kik tettek valamit. Mivel azonban számosan nem fordítottak elég gondot ez igen fontos, nekik azonban csekélységnek játszó dolgokra, a várt sikert nem aratták, s ezért az okot magukon kivül, a vállalat hasznavehetlenségéb- n találták. En azok sorába tartozom, a kik szeretik az elméletet a gyakorlattal összekötni. Üdvös eredményt a méhészetnél is csak - igy várhatunk. A régi méhészet mig egy oldalról nem igen fizeti ki magát, más oldalról a legnagyobb embertelenségről is tanúskodik, mert azt teszi: „mivel jó méhecském egész nyáron szorgalmas voltál, most már jer ide hadd fojtsalak meg!" Én ez eljárást határozottan kárhoztatom, mivel, a mint mondám, ez kegyetlenség is, de ettől eltekintve, hasznot sem igen hajt, és a méz sem igen szereti, ha a kénkő gőzével kell vegyülnie. Ha nem kell, ne öljük meg tehát a jó méhecskéket! Már pedig nem kell! Ugy hiszem már sokat hallottunk Dsirdson méhészetéről. S nem érdekes-e hallani a szegény német falusi lelkésznek történetét, ki a fejedelemhez számos kérvényeivel fordulván gyülekezete szegénységét ecsetelve, annak gyámolitását kérelmezvén azokban. Mig végre személyes látogatásával lepte meg papunkat a fölség. Ki midőn ebédre is a paplakban maradt s a papné főztét akarta egy szegény gyülekezetben megízlelni, ebédnél a legpazarabb fényt látta : ezüst evő szerek, ezüst szerlábok, ezüst tartók s a legdrágább porcellánok jöttek az asztalra. Hogy mind ez a falusi pap szegénységének legcsekélyebb nyomait sem sejditteté a fejedelemmel, természetes. S már dorgálni akará a gazdag papot, mídon ez a valódi tényállást adván, igy felelt: „Felséges uram, én a legszegényebb gyülekezet szegény papja vagyok, s a látott fény és pompa a méhészé !" Kivezetvén ezután magas vendégét a kertbe, meggyőzte a valóságról, s a fejedelem saját szemeivel látta a pap kezeivel készített kasokat s az üveg alatt gyönyörködhetett a méhecskék munkálkodá-