Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-07-09 / 28. szám

Ezen előzmények után leirom az egyszerű, de szí­vet és lelket emelő szlánavodai másodpünköstnapi ín­neplésünket. Gergely Péter földmíves hitsorsosunknál levén be­szállásolva, — mert hiszen kényelmes vendégfogadóról itt még csak álmodozni sem lehet, — említett atyánkfia házánál a hazulról vitt kehely, úrvacsorai kanna, s egyéb az úrasztalához szükséges és megkívántató készülékekkel elhelyeztem és megterítettem egyházam buzgó és vallá­sos gondnokával öreg Berta Jánossal együtt, — ki ne­kem ez útamban mint hajdan Pálnak, Barnabás hűséges kísérőm és útitársam vala, — az úrnak szent asztalát. Midőn már egybesereglének az Isten igéje után szomjúhozó, pásztor nélkül szórványosan* élő, de hitben és keresztyéni közösségben még meleg érzésű, külömböző nemzetiségű ref. hítsorsosaink : egyházam nevezett gond­nokával diktáltattam s után énekeltük felállóra a 48-ik éneket; majd ennek végeztével ismét diktálás után a kedves dallamú 37-ik éneket: „Jövel szentlélek úristen." Ennek eléneklése után felállottam s velem együtt felál­lott az egész gyülekezet, s magam is meghatva lévén, a lelki örömmel sírva örvendező kisded gyülekezetben, öröm könnyek között buzgó imádságban kértük a szent­lélek ajándékát. Majd elolvastam a kisded gyülekezet előtt I. Korinth II. rész, 12, 13 verseit, mely alapígék nyomán visszamentem gondolattal az első pünkösti ín­nepet szentelő tanítványok kisded gyülekezetéhez, a mi­kor egy ki? házban várták a sz. lélek ajándékának ki­töltetését ; majd párhuzamot vontam az akkori és a szlánavodai mostani kisded gyülekezet között, mely épen úgy bolyong most pásztor nélkül, mint tévedezett hajdan szinte pásztor nélkül Jézus tanítványainak kicsiny sere­ge ; ezután Jézus tanítványainak csüggedést nem ismerő bátorságát jeleztem a szlánavodai kicsiny gyülekezet előtt, és őket hitökben a sz. lecke ezen szavaival erősítettem: „prédikálunk nem oly beszédekkel, melyekre az emberi bölcseség tanit, hanem melyekre a sz. lélek tanít." — Az egyházibeszédet a szokott imákkal berekesztvén felhív­tam a gyülekezetet az úr asztalához való járulásra. Különösen megható volt azon jelenet, hogy a mi­a dőn nyilvános töredelemre felhívó három kérdést feltet­tem a kisded gyülekezet előtt, a magyarnyelvet nem értő és nem beszélő cseh és morva hitrokonaink, nemzeti nyelvükön feleltek meg a feltett kérdésekre. Már az úrvacsora vétele előtt akartak ajándékot adni egyes híveink az Isten dícsőségire, de a midőn ki­jelentettem, hogy majd úrvacsora vétele után hívom fel a hiveket önkéntes áldozatra, a missió költségeinek némi fedezésére, akkorra tartották fen vallásos buzgóság nyúj­totta filléreiket, a mely önkéntes fillérek 7 frt 54 kraj­cárra szaporodtak. — TJrvacsorázott körülbelől 40 személy, a kik mint szegény telepítvényesek, kiknek ugy szólván egyedüli gazdagságuk az a fejsze, melylyel Slavóniába vándorolnak, s irtják a rengeteg erdőket néhány évig fizetés és szolgálatmentesen, csupán a maguk hasznára, azután később kataszter holdanként 5 frt évi bérletet fizetve a földes uraságnak. Oh ! milyen jól esett lelkemnek látni azt, hogy sze­gény telepítvényes hítsorsosaink közül hárman egy-egy forintjával adakoztak a nyitott perselybe, s a többiek is, úgy a ref. hitű magyarok, morvák és csehek, mint az ott jelenlévő, úrvacsorájával ugyan nem élhető, de az egyházibeszédet és az egész egyházi szertartást végig hallgató végig néző r. cath. vallású magyarjaink is, kiki tehetsége szerint, szívesen nyitotta meg erszényet s jó kedvvel tették le adakozásaikat az Isten oltárára. Itt lehetett azután elérzékenyülve látni, hogy 70 év körül járó öreg emberek a hegyek és erdők között gyalog, majdnem egész napig utazgattak, csakhogy hall­hassák a vallás szolgájának szájából az életadó igét, és vehessék lelki töredelemmel és hitben megújulva annak kezeiből a sákramentomi kenyeret és bort. — Itt ta­pasztalhatták volna a rendezett gyülekezetben élő hitsor­sorsaink, hogy mily lelki örömmel hozzák meg áldoza­taikat az Úr oltárára azon elhagyatott hitfeleink, a kik talán éveken keresztül nem élhetnek a lelkész szolgála­tával, itt lehetett volna a lelki örömben megifjodott ar­cokról leolvasni, hogy milyen szíves örömest fizetnének lelkészi vagy tanitói párbért, csak volna egyén, a kinek fizethetnének. A isteni tisztelet végeztével kiosztottam az ott je­lenvoltak között 30 példány „Gusztáv Adolf svéd király életrajza" cimű könyvet, melyből Fábián Mihály harká­nyi ref. lelkész ur mint szerző 50 példányt ajándékozott a slánavodai missio számára ingyen kiosztás végett. A megmaradt 20 példányt akkorra tartottam fel, midőn majd ujbori communiókor ismét meglátogatom a kisded missiói telepet. Midőn már szerény ebédemet elköltöttem, épen fo­gatni akartam s haza indulandó valék, a mikor egy hit­sorsosunk Gyöke Adárn nevezetű, Slavóniából Harasztiból való, de a ki most Szlánavodához mintegy 3 /4 órányira fekvő Lukovác nevű helységben lakik, eljött hozzám egy 15 ik éviben levő hajadon leányával, s egy 12-ik évi­ben levő fiu gyermekével; s midőn a ház küszöbét átlépte s engem illedelmesen köszöntött, elkezdte gyermekeivel együtt buzgón énekelni a 93-ik éneket: „Istenre bízom magamat. Magamban nem bizhatom." Majd miután az ének­lés véget ért, megkért engem, hogy leányát Zsófit, kit ő mint egyszerű földmíves odahaza maga tanított, vizs­gáljam meg, s a vizsga után confirmáljam, és mint ő mondá áldoztassam meg, vagyis, hogy adjam fel neki az úrvacsorát. — Látván az apának vallása iránti kegyeletes ragaszkodását, a kérelemnek teljes készséggel és nagy lelkiörömmel helyet adtam, és Gyöke Zsófiát a vallás főbb igazságaiból röviden megvizsgáltam, s a megejtett vizsga után confirmáltam, számára az úr vacsoráját ki­szolgáltattam , s annak ezutáni élvezetére is felhatal­maztam Most, hogy Szlánavodán először megfordultam, én is számba vettem az ott helyben és a környéken szórvá-

Next

/
Oldalképek
Tartalom