Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-06-25 / 26. szám

cselekvónye is a páskabáránynak zsidó szertartás szerinti ünnepólyes evése volt, hanem a zsidó vallás egész szent codexét szentül megtartotta; nemszünt meg zsidó lenni, holott megváltó szelleme csak hamar azt eredményezte, hogy Pál apostol elmondhatta: „Nincsen sem zsidó, sem görög, nincsen sem szolga, sem szabados, nincsen sem férfi, sem nő között válogatás; mert ti mindnyájan egy vagytok a Jézus Krisztusban." Jézus a zsidó vallásban megmaradt, de a vallás áldásait mindazokra kivánta kiterjeszteni, kik Istent őszintén keresik és akaratát teljesitik; zsidó maradt, és minden tette, minden szava azon korlátoltság ledöntésére volt irányozva, mely a korabeli zsidóságot jellemezte. Megtartotta nemzete symbolumait, de azoknak egyetemes, minden emberre egyaránt alkalmazható értelmet adott. Jézus tehát a mi mesterünk nem csak oly értelemben, hogy az életünk magasb rendeltetésére vezető utat megmutatta, hanem arra nézve is, hogy a tényleges társadalmi viszonyok között az azok módosítására eólzó eszmék hirdetésében, milyen eljárást kövessünk; sőt arra nézve is, hogy milyen legyen a forma, melytől a vallási eszmék észre és szívre való hatását leginkább várhatni. Jézus soha sem okoskodott, soha sem bocsátkozott tudományos elemzésekbe, dogmatikai tótelek fejtegetésébe; hanem a beszéd, melyet ő szólott lélek volt ós élet; a póldázatok képes nyelve, melybe tanításait öltöztette, valamint akkor ügy ma is érthetően szól minden egészséges elméhez, és a sziveket melyeket üdít, egyesíti ; nűg a későbbi egyház által képes alakjukból kivetkeztetett száraz dogmák, a lelket, melyet meghódítanak, az emberi vélekedés szűk falai közé zárják; egy kis tért megvilágítanak, hogy Isten többi szép világát annál sötétebb homályba borítsák. Reformátoraink, a XVI. század ama nagy szellemhősei, az utóbbi szomorú igazságn k legszólóbb bizonyságai. Mikor a marburgi colloquiumon (1529.) Luther az előtte álló asztalra maga elibe e szókat felírja: „Hoc est corpus meum" és azokra rámutatva Zwingli oda nyújtott békejobbját, azért mert az a rendelési szavak értelmére nézve máskép vélekedik mint ő, e szavakkal utasítja vissza: ,,Ihr habét einen audern Geist als wir": a betű e szőrszálhasogató feszegetósével megállapította a speciális lutheri dogmát; de mondhatom, hogy Krisztus isteni szellemétől a kegyes Luther távolabb soha nem állott, mint ama z órában, melyben az Isten előtti egyenlőség és testvériség szent symbolumát a visszavonás és kölcsönös gyűlölködés jelszavává tette, minek következtében csak hamar meglett a mély szakadás azon irányadó nagy férfiak között, kiknek szeretetben együtt működni lett volna isteni hivatásuk. Ezen állapot szégyenletes voltát érezve irja egyik levelében Calvin Melanchtho nnak: Nec vero parvi refert ne qua ad posteros exeat ullius inter nos exortae discordíae suspicio. Plusquam enim absurdum est, postquam discessionem a toto mundo facere coacti sumus, inter ipsa principia alios ab aliis dissilire. Magyarul : „Nem kis érdekű dolog, hogy a köztünk támadt visszavonások híre az utókorra el ne jusson. Mert több mint képtelenség, hogy miután az egész világgal szakítani voltunk kéntelenek, mindjárt eleintén magunk között sem tudunk megegyezni." Oh emberi gyarlóság, mely nemünk legjelesbjeit sem bírja túl emelni azon korlátokon, melyeket a korukban elért tudományos köztudat és az adott életviszonyok elibük szabnak. Calvin éles, beható eszével belátja, hogy a részrehajlatlan utókor a dogmai felekezetisóg szülte visszavonásokat kárhoztatni fogja, és — előre szégyelli. De a helyett, hogy a baj gyökerére menne, ós az egyház romlását annak a IV. század elején történt hatalommal való szövetkezésétől datálná, a mikor a lelkiismeretet lekötő dogmahirdetós kezdődik : a helyett ő maga is a dogmát hangsúlyozza mint a vallás lényegét, s az annak tolytán okvetlen bekövetkezendő szégyenletes dolgokon úgy akar segíteni, mint mikor a strucmadár üldözői előtt menekülve fejét a homokba dugja — mert maga előtt látatlanná tette a veszedelmet, azt hitetó el magával, hogy a vószthozó sem látja meg őt. A reformátorok odáig eljutottak volt, hogy az emberi hagyások által megromlott egyháznak egyedül Isten igéjét tették ellenébe, melynek erejével igen helyesen a bajt helyre igazíthatni hitték. Ámde Isten igéje olyan mint Isten természete: kiki annyit olvas ki belőle, a mennyi felfogásának, lelki fejlettségének megfelel. És épen ez teszi a bibliát, ós egyedül azt, a vallás legalkalmasabb symbolicus kőuyvóvó, hogy oktat, utasítást ád, de a lelket soha meg nem köti. Avvagy, kérdem, csökkentette-e Zwinglire nézve az úrvacsora áldását az, hogy a rendelési igéket ő máskép értette mint Luther ? És hány kegyes lélek részesült azóta az úrvacsora áldásában, ki sem Zwíng-