Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-06-11 / 24. szám

A XXII. (A reformáció emlékünnepén) a Krisztus beszédeinek örökkévalóságáról szól s ugyanabban az eszmekörben mozog mint az előbbi A két beszéd azonban legkevésbbé sem ismétlése a másiknak. Szépen illustrálják azt a bölcs szabályt, hogy a pap ne igyekezzék egy rövid prédikáció keretében elmondani min dent, a mit fölvett tárgya körül tud s elmondania lehetne. A történet szellemébe behatoló jártassággal, az események a fejlődés tényei nagy ismeretével s jelentésök teljes felfogásával forognak e beszédek a keresztyén egyháztörténelem nagy tanúságai körül, a nélkül hogy azok súlyával fárasztókká válnának. A XXIII. (Búcsú beszéd) a Tompa által is (úgy gondolom farsangi beszédhez) használt szép textusra (Péld. XIV. 13. Nevetés közben is fáj az ember szive stb) szépen elmélkedik a szerencse fölött, mely a búcsúzó lelkészt uj gyülekezetébe hivja, de kedves hiveitől való elválásában megfájditja szivét, mert isten bölcs rendelése, hogy örömeinkbe is vegyüljön fájdalom ; és a XXIV. (Beköszöntő beszéd) az uj gyülekezetében idegen jövevényként megjelenő, s ott az ő halottjának (előbbi összeköttetései- s múltjának) temető helyet kérő lelkész helyzetéből indul ki, s teljesitendő munkájáról és folytatandó életéről oly nemes egyszerűséggel, meginditó szerénységgel, de egyszersmind bizodalommal beszél, hogy e két beszédet, a szerző egyéniségére nézve, subjectiv szempontból, az egész gyűjtemény legjelentékenyebb darabjai közé kell soroznunk. Egy második csoportba azokat a beszédeket sorozhatjuk, melyek a keresztyénség hit- és erkölcstanának nagy igazságaival s főeszméivel foglalkoznak. Ilyenek a n. IX. XI. XIII. XIV. és XV. számúak. A II. (Ige) című karácsonyi beszéd, az ige jánosi fogalmát igyekszik tisztázni, s azt az ember és világ eszményében találja föl. Mély, de nem nehézkes fejtegetés, mely tárgyába oly szépen viszi beljebb s beljebb a figyelőt, hogy az észre sem veszi a mélységeket, melyekben jár. A IX. a szeretetről beszél, s azt fejti ki, miért tette Krisztus azt a világ fundamentomává, midőn uj parancsolatul a szeretetet adta tanitványainak. A feleletet három pontban találja meg; mert 1) csak ez boldogít; 2) csak ez tesz igazán nagygyá, is'enivé; 3) csak ez lehet mint alap örök és változhatatlan. A beszéd dicséretére, a vázlat után, nem szükség egyebet mondanunk, mint azt, hogy kivitele oly szerencsés, mint felosztása. A XI. (Ki a legnagyobb?) a gyermekeket állítja példányképül elénk s a sokszor fejtegetett tárgyat ha nem biija is egészen uj világításban állítani elénk, a részleteknél sok ujat, eredetit, s még is igazat és bibliai szelleműt nyújt. A XIII. (A nagyhazugság) és XIV. (felelet a nagy hazugságra) összefüggő két beszéd. A nagy hazugság, szerinte, az az ellenmondás, az a mély -meghasonlás, mely istent istenünknek nevező vallástét lünk s erkölcsi gonoszságunk között van. S a felelet erre, a jézusi szó a kísértőhöz : eredj el sátán. A mily eredeti, oly hatalmas conceptio. De félünk, hogy bölcsészeti igazsága, a fejtegetésben súlyosabb s a kivitelben kevésbbé világos, hogy sem vegyes miveltségü s a szí • gorú nyomon járó gondolkodáshoz kevéssé fegyelmezett hallgatóság előtt (s minden templomi közönség ilyen) teljesen érthető volna, s hogy célját egészen elérhetné. Szeretjük mindamellett, ha fiatal tudósaink s lelkészeink ily tárgyakkal, ily eszmeirányokkal is megküzdenek. S szeretnők, ha szerző megkísértené e beszédeket némileg könnyebb alakba önteni később. A XV. (Örök ha r c) az ember harcát festi a természettel, az Ádámra, az első bűn után kimondott isteni átok alapján A tárgy érdekes, a kiindulás helyes, bibliai alapon. De a beszéd, homiletikai szempontból a legkevésbbé sikerült az egész kötetben. A rövid s igen jó bevezetés után a szerző főtételül veszi „az emberiségfegyvereit, melyekkel e harcban küzd'' s ezek : 1. Testvériség ; 2. Lelkierő ; 3. Hit. Jó s szép ,s igaz mind. De a felvett alapigében (1 Móz III. 17. 18. 19). egy szó sincs rólok ; az alapigéből ki lehet vonni ama harcról szóló elmélkedést s annak egy pontja lehet: a fegyverek is ; de csak ezekre szorítkozni, holott a fegyverekről szó sincs a textusban, nézetem szerint nem helyes. Lehetne a főtétel maga ez Örök harc az ember s a természet közt ; s a részletek: 1. harc eredete (meghasonlás istennel, tehát a természettel is) 2., az ember fegyverei, s ezek közt, a szerző által elősoroltakon kivül az ész is ; és 3. e harc áldása, melylyé az átok fordul. (Pl. a munkás s azzal együtt erkölcsös élet; vagy még inkább : a természet fölött nyert uralom s ez által kibékülés a természettel.) A beszéd igy, azt hiszem, nemcsak szövegszerübb, s igy formailag szabatosabb, hanem gazdagabb s tartalmilag is jobb lehetne. Harmadik csoportba teszem azokat a beszédeket, melyeknek tartalma a szorosabb értelemben vett életbölcseség, vagy a gyakorlati (természetesen keresztyéni) élet köréből van véve. Ilyenek a III. (újévi) a jövő bizonytalanságát a „ködben levő isten" képében rajzoló, s arra, hogy e köddel mikép menjünk szembe, tanúságokat adó gyönyörű beszéd ; a IV. (Adni Istennek) az egyházi közterhek viselésére buzdító, gyakorlati irányú, de sekélyes világiasságba sehol sem tévedő, méltóságteljes tanítás ; IV. (Nőtlenség) a házas és nőtlen élet pro et contráját szépen, mérséklettel, nyomatékosan s megnyugtató megoldással fejtegeti; a XII. (Keresztyén hazafiság) a népe fölött kétségbe eső, elkeseredett, de magát érette szeretetből átokra vettetni is kész Pál példájából fejti ki a fölvett tárgyat. A beszéd Colani után van dolgozva, rövidítéssel, s végén egészen saját fordulattal. A XIX. (Nevelés), a XXI. (földmivel és és vallásosság) a gyakorlati élet körében mozognak, keresztyéni melegséggel s bölcsészeti szabatossággal. Az első, az embernek e földi életben három, isten által rendelt nevelőjét, tanitó mestereit, rajzolja;