Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-06-04 / 23. szám

molyan tanácskozni a teendők felett: de ez nem ok a siránkozásra ! Haladásra, előre törésre, a jelen viszonyokkal való elégedetlenségre azért ösztönöz Istentől belénk adott természetünk, hogy ne tespedjünk! De azért ne keressük a múltban az eldorádót, én legalább részemről, jobban megelégszem a mai viszonyokkal, hogysem a múltban keressem a dicsőséget, sőt azon erős meggyőző • désbea élek, hogy ma azért panaszkodunk, mivel annyi a magas szellemű s nagyratörők száma, miszerint nehezen s csak alig számithatunk arra, hogy egyesek tűnjenek kiváltképen ki. Ennyit átalában. De ugyan mi lelkészek jajgathatunk-e az egyház iránt mutatkozó hidegség ellen ? ! . Tapasztalat után — ez legdöntőbb argumentum — állitom, nincs okunk ! Ha látszólag meghűlt a hivek kebele irántunk, annak oka bizony abban van, hogy nem megyünk Andor bátyámként a háztetőkre, ah, még a szegény viskókba sem, hogy melengessük a hivek hűlni kezdő lelkesedését: de menjünk csak el szorgalmasan, s nem fogunk üresen visszatérni ! Lám mi szép példa az, melyet ez úttal tanuságul emiithetek fel 1 A rozsnyói evang. egyházközség Gömör-megye legvirágzóbb gyülekezeteinek egyike, s mégis megvan biz ebben is a protestáns szegénységnek hangosan kiáltó nyoma. Paplakja amaz időkben épült, mikor még a szépészeti s ízleti szabályokat mellőzve, csak az erősre fektettek fő súlyt, s ime: ez is az idő vasfogai között, romlás után ujitást követel. Az egyház paplakját épiteni kénytelen, de miből ? . . Az ez ügyben tett azon inditvány, hogy önkénytes adakozás utján kisértsünk sikert, a gyűlés több tagjai által félelemmel hagyatott helyben : „m a nagy a nyomor, kicsiny a le 1-k e sül és", hangzott minden oldalról. No de kisértsük meg! . . Az aláirási-ív elkészült, elkészítette a lelkész Czékus István maga: s legelőször is maga adóztatta meg magá t, jelentékeny összeggel ! . . Tehát a pap, a lelkész maga is? . . igen maga is, ő is tagja azon községnek, melyben tanit, még pedig első tagja, reá első sorban áll : „legyetek pedig az igének ne csak hallgatói (hirdetői), hanem megtartói, hogy meg ne csaljátok magatokat !*' S igy azután „exempla trahunt!" az eredmény az lett, hogy a ki mennyit adhatott, adott, aláirt. Azt fogja most kiáltani — többször hallottam ily félét — egy falusi lelkész ur, az a városon megy, de próbáld meg faluban, mit vagy ott képes előmutatni? ! . Nohát jertek jó barátaim a falura velünk, s irjuk le a mit ott látunk. Áldozó csötörtökön jöttünk meg a gondnok úrral az egyik filiából. — Nadabuláról. — Tu- j dattuk az érintett filia kurátorával, hogy fontos ügyben meglátogatjuk az egyházközséget, legyen szíves a falubelieket magához gyűjteni. Ezt ez megtette, és pedig tette szívesen. Előadtuk jövetelünk célját, az építkezés terheit sat. „Örülök ha egyházam javára valamit tehetek" mondá a kurátor, a gondnok urnái levő aláírási ívre oda irta nevét, s kötelezé magát, hogy fuvarozási terheket vállal, „exempla trahunt!" ezt tették az ott jelen voltak, s mivel nem volt a falu minden híve jelen egy fiatal (tehát ezek is tudnak lelkesülni) atyánkfia vette az ívet s sorjába járta a házakat. Igy találtuk ezt más filiákban is, ugy, hogy nem volt ám szükség a kivetésre: de tanuljunk a nép nyelvén beszélni! Az ily érintkezések híveinkkel azokat hozzánk emelik fel, bizodalmat nyernek s szükség esetében, ma is jönnek tanácsunkat kikérni: de ne azt várjuk, hogy ők kezdjék meg, nekünk kell őket felkeresni. Ily alkalom nem hiányzik sehol, tudjuk ezeket jól felhasználni: hallgassunk a tudományos szaklapok és iratok terére való dogmatikus eszmékről, de emeljük ki azokat, melyekről bizton várhatjuk, hogy aláírhatja minden becsületes ember, s megnyerjük a hívek szívét, megnyerjük bizodalmát, s nem fogunk panaszkodni, de találunk örvendeztető jelenségeket is, s ha ezeket leírjuk, egymást lelkesítjük : „exempla trahunt! Még egyszer visszatérek azon pontra a hol azt mondtam, hogy a lelkész maga menjen elő szép s jó példával az adakozásra nézve. E pontomat akarom eshető megtámadások ellen felvilágosítani s kibővíteni. Arra ugyanis azt várhatom, hogy az oly ismeretes falusi pénztelenséget hozza fel valaki s a szegény lelkész családi ínségeit. Én is jól ismerem, és sokkal jobban ismerem a lelkészek ínségeit, mint sokan, kik ei'ről a nyilvánosság előtt már is szóltak. De ehhez még mást is tudok, tudom ugyanis azt, hogy mi prot. lelkészek szeretünk a politikával, gazdászattal, s más magában véve hasznos és nemes dolgokkal foglalkozni. De a hiba az, hogy ezzel jobban is foglalkozunk, mint szabad. Ha pl. én azt mondtam : a lelkész szorosan egy politikai párthoz se csatlékozzék, ki nevettek s azt akarták ebből következtetni, hogy nem vagyok önnálló. Talán annyi önállósággal én is bírtam s birok e tekintetben a mennyi egy lelkésznek szükséges, de annyit nem akarok, hogy én legyek az egyik vagy másiknak vezér szónoka, mert a hívek ebbe fennakadnak, s méltán! En az evangyeliomot hirdetni esküdtem fel, az pedig a szeretet tanán alapszik, a pártok egymással szem közt erről megfeledkeznek, megfeledkezik még maga a pap is és haraggal, legalább gyanús szemmel tekint ellenére. Arra nézve azonban megegyezik egyik párt a másikkal : gyámolitsuk a szegényeket, szeretettel kérjük a jóra a tévelgőket, ne ítéljünk és nem ítéltetünk s igy tovább. E téren közeledünk híveink szívéhez- s nem lesz előttünk zárva a kapu, ha zörgetünk, megnyittatik még a kőszív is ! Ne panaszkodjunk tehát, hanem tegyünk kezünket az eke szarvára, s szántsuk fel még a rögös talajt is, néha talán felette nagy fáradsággal, de ah e fáradságunkért nagy jutalmunk, ha csak néha-néha húll is a háladatosak szeméből egy köny s ezt egy elismerő kézszorítás követi: pedig követi, higyjétek el, követi! Rozsnyó, 1876. máj. 26-kán. TURCSÁNYI GYÜLA DEZSŐ.