Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-06-04 / 23. szám

halál órájával és hogy 3) a jövöt illetőleg keresztyén remény lelkesítsen. Miután szerző az első részben a természetben mutatkozó s halálra emlékeztető jelképek megfigyelésére és azok utján a halállal megbarátkozásra intett volna, igy szól: / „Es e megbarátkozásnál kettős haszna van ; egyik: hogy kikerülhetlennek tartva, csendesen és béketűréssel várjuk megérkeztét, mint a menyei atyának oly intézményét, mely tetsző í'oszasága mellett is javunkra szolgál; másik: hogy ijesztő voltától fosztva lévén, mint fáradt vándor az éji nyugalmat, ugy várjuk annak pihentető álmát. Maga szent könyvünk is oly vonzó képekben rajzolja azt! most megnyugvásnak nevezvén az élet fáradalmaitól, majd vándorlásunk végpontjának s eredeti hazánkba jutásának ; sőt ugy irja le, mint a lélek menekülését a test fogságából s oly átváltozást, mely a tökélytelenség színhelyéről a tökély országába átvezérel ..." A második részből pedig a textus ezen szavait : „hitemet megtartottam", igy fejti ki: „To vábbá Istenben és a Jézus Krisztusban való hitünknek napról napra bensőbb és erősebbnek kell lennie. Az a bizonytalanságot tanusitó kétely, a tudománynak szele szerinti ingadozás, mely sem az értelemnek világot, sem az akaratnak erőt, sem a szívnek nyugalmat nem ád . . ., mely mellett elhagyatottan és árván közelget az ember sírjához, nem illő a keresztyénhez. Fokozatos nevekedés az igazság ismeretében, állhatatos ragaszkodás a jóhoz, lankadni nem tudó követése azon tökéletes példányképnek, melyet az atya tett nekünk igazságunkká, bölcseségünkké és váltságunkká ... ez a valódi hit; s ha ezzel birunk, akkor mondhatjuk el halálunk óráján : hogy hitünket megtartottuk. Csak egy ily élet után várhatjuk keresztyén méltóság s nyugalommal a halál közelgetését." Szabatosság és mesteri részletezés által tűnik ki „Az igazság embere" című és Példab. 10, 7. nyomán készült beszéd. Az igazságos ember igaz lévén beszédében, ígéretében, ítéletében, a földi jók szerzésében, mint ilyennek, emléke áldott lesz. Ez a találó és igen érdekesen kidolgozott egyszerű felosztás. Álljon itt egy részlet a beszédében igazságos emberről. „Oh a paradicsomi boldogságot egy hízelgő kígyó rabolta el, Sámson erejét Delilla orozta el; s ma sem példa nélküli: hogy a meleg kebelben kiengesztelt viperák az első halálos szúrást az őket életre hozott sziveken szokták ejteni. Mert az emberi természet idétlen szülöttjei a hazugság és rágalom rendszerint az érdem embereinek vérén szoktak hízni, s mint éjjeli rablók a hold oár halvány világára, ugy az ilyenek a jó emberek becsületére árnyékot, homályt vetni törekednek . . . Nem igy az igazság embere! O a szót a lélek tolmácsának tartja" stb. „Egy jó asszony halála által okozott veszteségek" cimű beszédében, mély érzelemmel, híven ekkép tolmácsolja a férj gyászát: „Midőn már e boldogság kiegészítője, a jó asszony meghal, mekkora csapás, mekkora veszteség ez a szerető férjre nézve ! Egy puszta temetővé válik az ő háza, melynek bútorai kedvese elhunytát hirdető szomorú emlékjelek; udvara egy rengeteg puszta, melynek szélvész kavarta porai boldogsága eltűnését ábrázolják ; arca a bánat mély völgye, melynek í-edőin a kétségbeesés jégcseppjei hullnak alá; keble kietlen havas a szex'encsétlenség zord telében, melynek sziklaüregében fagygyá készül merevülni az egykor édes örömeket érzett szegény szív. Reggel, ha felébred, a nap első sugarai könnyeiben fürdenek; ha lefekszik, siralmai köszöntik a barátságos hold érkeztét: nincs, ki idvezlő szavait viszonozza, elment érzései hű osztozója a hűséges házastárs ! lelke hiában keresi e földön, csak árnyékot ölel — csak emlékével ábrándozhat !" Van szerzőnek a többi közt pikkáns — sit venia verbo — themája is, minő a 28 dik beszédé : A földi boldogság szappanbuborék, igen jól reá illő textussal, 1. Kor. 7. 29-31. Továbbá mesteri keze alatt egészen uj művek teremnek az oly stereotyp themákból, melyeket más szerzők is tárgyaltak már. Ilyenek ezek: „Jobb a halálnak napja a születés napjánál" és „Az elaggott öregség és a tél közti hasonlat." Végre, hogy mily megdöbbentő hatással lehettek a hallgatókra a szónok szigorú és rhetorikailag remek szavai, lássuk ezt a 32-ik beszédben, melyet egy meggyilkolt jóravaló ember felett elmond ; „Igen, Sz. A., szégyenfolt lenne az e városon, letörölhetlen mocsok ennek minden lakóján, ha a gyilkos közöttetek — s talán épen e szent ház falai közt lappangana, a nélkül, hogy a bűntető igazság kezeibe szolgáltassék. Megtagadnám emberlétemet, megtagadnám vallásomat, ha tudnám : ha tudnám, hogy csak egyetlen ember van köztetek, ki a szörnyű tett végrehajtóját ismeri s ne sietne az ártatlan vér kiontóját felfedezni ? !" De nem folytatom tovább e szemlét. E halvány vonásokból is ráismerhet már a nyájas olvasó a becses műre Részemről szerző előtt a távolból kalapot emelek, nem lehetvén oly szerencsés kezet szoríthatni vele azon élvezetért, melyet jelen munkája olvasása nyújtott nekem. Művét jó lélekkel ajánlhatom az anyaegyházak lelkészei s a leányegyházak levitái s ha többen volnának, missíonáriusaink pártfogásába. LÁNG ADOLF, tápió-sz.-márconi ev. lelkész, a pestmegyei eipere3ség főjegyzője.