Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-04-23 / 17. szám

ször nem azt kell tekintetbe vennünk, hogy „q u i d j u r i s ?" hanem hogy „q u i d c o n s i 1 i i ?" S mi azon a keresztezett uton járás lehetetlenségét illeti, ezzel t. barátom is tisztában van, vagy legalább lehetne, hanem azért a helyett, hogy velem egy uton haladni határozná vagy határozta volna el magát, a vele egy nézeten lé­vőkkel együtt készebb uj ösvényt törni, nem gondolván oda, hogy ez a járatlan útvonal, mit magának kitűzött, a jóakaratú szándékot, illetőleg ennek lépéseit megaka­dályozó tömérdek kősziklával van tele. Azonban beszéljünk még világosabban, mert a „nyilvánosság Ítélőszéke" csak az ügy tárgyilagos megis­mertetése után foghat köztünk, mint vitázók között íté­letet hozhatni. Tehát a b.-somogyi helv. hitv. ev. egyházmegyében 10 év óta egy a papi testület kezdeményezése folytán fölállított papi s tanitói Özvegy- s árvagyámolda létezik, melynek B. ur által is közlött alapszabályaiból mindenki kiértheti, hogy csakugyan olyan felebaráti szeretet volt annak szülőanyja, a mely elé nemcsak én, de mindenki bátran oda teheti a „r i t k a" jelzőt. Ezt a ritka fele­baráti szeretetet elismeri maga cikkíró is. Ennek, az egyházmegyei kormány fennhatósága alatt álló gyámintézetnek jótéteményében részesült is az­tán s részesül maiglan is minden hátramaradt papi s ta­nitói Özvegy és árva egyformán. Mintegy egy évvel ezelőtt azonban egyik és másik részről is hangok kezd­tek az egyházmegyében emelkedni: hogy miután a nép­tanítókat az államkormány „az országos segély- és nyug­díjintézet'' fölállításával gyámolító védszárnyai alá vette^ s miután az anyagilag szegény tanitók kétfelé ugy sem fognak fizethetni, legalább mindannyian nem, s mégin­kább, miután az egyházmegye kebeléből kilépett vagy itt benn a községi iskolákban állást foglalt tanitók a syámolda alapszabályait egyátalában nem akarják ma­gukra nézve kötelezőknek elismerni: a jelenben fönnálló gyámintézet okvetetlen újból szervezendő. (Helyén van itt fölemlíteni azt is, hogy ezen óhajnak néptanító adott először hangot a „ Somogy -megyei Tanügyi Lapok'* hasábjain.) Hogy ezen nyilat­kozatok folytán azután az újra szervezés céljából minő lépéseket tett a nt. egyházmegye? az érdemben legyen szabad a t. olvasót B. ur cikkének átolvasására kérnem ; én ezúttal csak a gyámválasztmány mult évi oct beri értekezletének a szervezkedésre vonatkozó tervjavaslatát fogom egy kissé tárgyilagosabban érinteni, miután az akkor történteknek lőn tolmácsolása az a „Ritka feleba­ráti szeretet" c. alatt közlött szerény cikkecske, melyre B. barátom a közönség figyelmét amolyan, csekélysége­met k i h i V ó s föltűnően i r o n i c u s módon hivta föl. Az említett értekezleten t. i. az lőn indítványozva: hogy^ miután az általam már fenntebb érintett okok miatt a gyámintézet pénztárának kezelése olyan nehézségekbe ütközik, miknek az intézetre károsan beható következé­seit előre kiszámítani nem is lehet, de a mik elébb-utóbb magának az intézetnek végpusztulását vonandanák ma­guk után : „maradjon a gyámintézetben létei ezen túlra a tanitókra nézve önkéntes, a lelkészekre nézve pedig kötelező ; a kilépni akaróknak adassék ki betett össze­gük, a bennmaradok s kötelezettségeiknek ezután is pontosan megfelelők pedig az eddigi alapszabályok ér­telmében továbbra is a lelkész urakkal egyforma tago­kul tekintendők; uj tagok azonban többé ne vétesse­nek föl." Az ezen tervjavaslat által szükségessé válan­dott egyéb intézkedéseket, miknek keretébe tartozik ter­mészetesen az is , hogy a tanitók kihalása után mi történjék az ő filléreikből tőkésített összeggel, a gyám­választmány vagy azért, mivel ez érdemben javasla­tot nyújtani be hatáskörén kívülinek tartotta, vagy mert megfeledkezett róla, nem vette tárgyalás alá. B. ur sem szólt akkor erről egy áldott jótát sem. Őszin­tén bevallom, hogy a javaslat eme pontja: hogy „uj tagok a tanitók közül többé ne vétessenek föl" pillanatra engem is gondolkozóba ejtett, beismervén azonban a pénz­tárnok által adatokkal igazolt okok valódiságát, s azt, hogy ezek miatt a gyámintézet az eddigi alapon csak­ugyan fönn nem állhat, nehogy teljes szakadás kö­vetkezzék be, elfogadtam az indítványt; B. barátom ellene mondott. O azon szándékától: hogy maradjon a gyá­molda továbbra is ugy, ahogy eddig volt, a kézzel fog­ható okok által sem engedte magát elmozdittatni; az egész javaslatot a jövő tanitó nemzedékre nézve sérelmesnek s igazságtalannak nyilatkoztatá; s mintha csak A b á­lárd Péter iskolájából került volna ki, nem ugyan la­tinul s nem is annak szavaival, de csakugyan kimondá, hogy: „Sí omnes patres sic, at ego nonsic!" s különvéleményt nyújtott be. A javaslat célszerűségét támogató indokokkal szemben olyan formán viselte itt magát az én tisztelt barátom, mint az a barát, a ki, midőn Copernicus rendszere iránt akarták meg­győzni, s kérték, hogy csak nézzen a távcsőbe, s kéte­lyei azonnal el fognak oszolni, azt feleié: inkább bele sem nézek, hogy sem meggyőződ­jem!" Ám, ő lássa! Ezen értekezleten hallatszott volna a lelkésztagok részéről azon nyilatkozat is: hogy igazságtalanság is, „hogy a lelkészek conventiójukhoz mérten többet fizessenek, Özvegyeik pedig a tanitó Öz­vegyekkel mégis egyenlően segélyeztessenek," de a minek valószínűsége mellett én már nem bizonyíthatok, miután nem hallottam ; hanem igenis megütötte füleim dobját — pedig ezt az értekezlet után csak ugy suttogva mond­ták — hogy B. ur egész magatartásával azoknak a a malmára látszik hajtani a vizet, akik szakadást akarnak. Az ezen értekezleten történt megállapodást írtam én le a „Prot. Egyh. és Isk. Lap" mult évi 45-ik szá­mában, elismeréssel adózva természetesen a mélyen tisz­telt papi testületnek nem csupán az ott és akkor *tanu­sitott felebaráti szereteteért, hanem a tanitók irányában 10 év óta kimutatott azon „keresztyéni érzüle­té r t'', melynek a lelkészek keblében lakozását, ahogy fönnebb idéztem, B. ur maga is elismeri. Hanem hát azért

Next

/
Oldalképek
Tartalom