Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-03-19 / 12. szám

A Krisztus követéséből szemelt ki egy pontot (1. 3. c. 56. n. 2) egy jámbor páter: „Si vis beatam vitám possidere, praesentem vitám contemne". A karthauzi, kamarája ajtajától jobbra, kicsiny faajtóval elzárt nyíláson minden nap tizenegy óra tájban kapja ebédjét, mely kenyér- és levesből, tojás- és vajból, gyümölcsből, likőr és borból áll ; a vesperas után kenyeret kap. Életrendjük szerint, september 14-től egész húsvétig naponta csak egyszer esznek, s már hét órakor lefekiisznek, mert ők a sötét éjjel emberei, akkor van legtöbb dolguk, s a virasztáshoz erő kell. Éjjel féltizenkettőkor megszólal a harang, a kathauziak fölkelnek, a templomban elvégzik a matutinumot, s azután ismét szobáikba térnek. Ötkor elmennek a eonventualis misére, s eléneklik a bórákat. Vasár- s ünnepnapon közösen étkeznek, de silentiumban ; a társalgás csak a séta napján van megengedve. A földszinti közös ebédlő belső termében a páterek, a külsőben a fráterek esznek. Az asztal mindig teiitve vau, de az abrosz rá vau hajtva a teritékre, hogy a por be ne lepje. Tojás és sótartó, boros einkanua, mázos tányér és kétfülu kis pohár, s az atyáknál egy nagy kerek köcsög — ebből áll az egész teríték, evőeszközül kanál és villa szolgál, kés nincsen. Valamennyi szerzet közül legjogosultabban a karthauzi mondhatja el magáról, hogy ők napjainkban is úgy élnek, mint elődeik éltek volt az alapitók idejében. S ez dicsekvésük tárgya. Régenten minden szerzetesen évenként három-négyszer vágtak eret, s akkor nagy lakomát csaptak. Az érvágás igaz, hogy már megszűnt, de az évenként három-négyszer való „murizás" fennmaradt ináig. íme a munkás kegyelet, mely megőrzi a multak emlékeit 1 Büszkék is arra a karthauziak, hogy boltozataik alatt a középkor rideg szelleme megcsontosodott, sőt megkövült — mint valami ős-állat, — elanynyíra, hogy mint magok mondják : Magna Carthausia nunquam deformat i,quia nunquam reformata ! Erdekeit a vidék, mely egykoron a r. kath. egyház egyik legnagyobb szervezőjének működési tere volt, s a Grand-Som csúcsra indulva, utamba ejtém a történelmi emlékű helyeket. Lúcfenyő-erdőben, vizinosásos hegyi úton haladtam fölfelé Cotton Ágost barátommal, kivel Broquin atya ismertetett meg. Szép, derék fiatal ember, Ain megyéből, a Chartreuse de Sélignac növendéke, ki ugy látszik még hiszi mindazt, mire félév múlva fölesküdni fog. Elvezetett a fél-órányira fekvő Chapelle de Notre-Dame de Casalibushoz, mely 1440-ben épült, s félszázadja csaknem egé • szen ujraépittetett. Kétszáz lépéssel följebb, háromfelől megközelithetlen meredekségű szikladarabra épittetett 1640-ben, Szent-Brúnó kápolnája, azon a helyen, hol a kegyes férfiú első remete lakása állott. A hozzácsatolt mondát, mely összefügg a szerzet megalapításával, útitársam regélte el. A kegyes Bruno a templomban hallgatja a szent beszédet. Raymond kanonok a szószékről egy történetet ád elő. Egykor, szentség hirében állott előkelő férfiú halt meg, kinek istenessége azonban csak tettetett volt, mert titokban érzék'sége és kéjelgése határt nem ismert. Mikor a ravatalra fektették, e férfi fölegyenesedett koporsójában s ezt mondván: Justo Dei judicio aecusatus", az Isten igazságos itél őszékénél vádolva, visszahanyatlik Másodszor is fölkél, s ezt mondja: „Justo Dei judicio judieatus", Isten igazságos Ítélete által megítélve, s harmadszor is fölkél, s e borzasztó mondással*. „Justo Dei judicio condemnatus", Isten igazságos Ítélete által elkárhozva, visszaesett koporsójába Brúnót ez élénken előadott beszéd annyira meghatotta, hogy futott a világból, fölkereste a havasok itteni magányát, s mostani kápolnáján jóva' fölül, 1084-ben, kilenced-magával szerzetes házat épített, de amely egy irtózatos égi háborúkor mindenestül lecsúszott arra a helyre, hol mostan áll. Társai mind meghaltak, Brúnó az egyetlen ki megmenekült, s e catastrophában Isten ujját látván, eltökélte magábau, hogy a veszélyes helyről átteszi lakását oda, hol most a zárda-telep emelkedik. Igy beszélgetve, s közbeu-közben danolva, estenden értünk haza. Cotton Ágost figyelmeztetett, hogy az éjszakai misét el ne mulaszszam. Meg vacsorál tünk, szegtünk a két f f-el jelzett kenyérből, elköltöttük növényi táplálékunkat, s celláinkba vonultunk. Cellámban daróccal leterített ágy, térdeplő, szentképek, szék, szenteltvíztartó, feszület, igen tiszta mosdószerek, és semmi más ; ablakom fakilincscsel záródik s a temetőre néz. Éjféltájban megkondult a harang. Mikor harmad szor húzták meg, belépett Cotton, s én, magamra kapkodva a ruhát, együtt mentem föl vele a szentegyház karzatára. A templom még sötét volt. Egyszerre, lámpával kezében egy fehér alak jelenik meg, s padjába űl. A karthauziak saruitól viszhangzanak a folyosók. Már va lamennyi együtt van Aztán síri csend. Az óra már éjfélre jár, midőn megkezdődik a matutinum. A szerzetesek mély, egyhangú éneke fölzendül, 3gyiitt énekelnek, aztán sorban egyenként mennek a templom közepén felütött szentkönyvhöz, s egy-egy darabot egyedül énekelnek belőle. Majd hirtelen valamennyi pad alá rejti lámpáját, s Ő maga is kétrét görnyed a szék alá. Csak mormolás hallszik a mély sötétségben. Hajnalelőtti négy óra oszlatja szét az ájtatoskodókat. Mire az utolsó karthauzi lépte is elhangzik, a hajnalpír révedez az ablaktáblákon. A kisértetek órája ütött, s azok fehér tógájukkal ismét sírboltjukba zárkóztak el. DR. BALLAGI ALADÁR.