Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1875-11-21 / 47. szám
szerzése. Ez a szó; müveit ember, az ujabb időkben felettébb gazdag értelmet nyert, s igy a műveltség mai elitiskoláinak sok minden félére ki kell terjeszkedni. Egyre azonban nem tudom kiterjeszkednek-ó mindenütt, jelesen a külső miveltség elsajátítására ? Vaunak tanárok tudom, ismertem s ismerek ilyeneket én is, nálunk is, más felekezetiteknél is, kik a növendékeknek nem csupán tanárai, de egyszersmind nevelői, helyettes atyjai s annyai is, figyelmüket kiterjesztik nemcsak a növendékek szorgalmára, s azok értelmi vagy előadási tehetségeik jó irányban fejlesztésére, s iskolai magukviseletére, de gondos anyaként minden oly mellékes csekélységekre is, melyek a kül illem törvényeit sértik. Egy piszkos kéz, egy borzas fej, egy helytelen megállás, egy illetlen köszöntósmód, s számos ily apróság nem kerüli ki figyelmeket, s lelkiismeretes gondossággal munkálódnak, hogy az ifjúi sziv tisztasága s nemesítésé, a léleknek a tudományok elemei által való idomítása a kül tisztaságban, csínban, s a testi ügyességben is kifejezést nyerjen. Ámde van-é ehhez minden tanárnak kedve, hajlama ? És a kinek van is, lehet-ó teljes sikere fáradozásának e tekintetben ma, midőn egy-egy tanárnak öt-hat osztályban kell tanítani, s így 200 — 300 növendék irányában kellene a tanári teendők mellett még ezen nevelői s szülei kötelességeket is végeznie? Aligha! És így ezen növendékeknek világ szerinti kiművelése marad a szüléknek, a tanulótársaknak, s a társadalmi életnek. Ámde tekintsük hazánknak egy némely akár állami, akár különösen felekezeti tanodáját, hogy állunk e tekintetben? Egy a műveltségnek nem valami magas fokán álló vidéki városba összegyűl 2—300 tanuló, kiknek sokszor jó szerencse ha tíz, legfeljebb húsz százaléka müveit családhoz tartozó, a többi 80 — 90 százalék pedig egyszerű szegény hajlék szülöttei, kik meglehet, hogy kitűnő tehetséget, szorgalmat, tiszta, becsületes szívet hoztak magukkal a múzsa ezen vidéki székvárosába, de a világias műveltségnek minél kisebb mértékét. Ki képezi ezeket már ki csak az elemeiben is a társadalmi illemszabályoknak ? Magunkféle szegény ember, ha idegen helyre megy, még az apai háznál is egyszerűbb, szegényebb hajlék falai közé menekülhet; sőt ma már azt se bírja igen sok szüle, hogy gyermekét valamely egyszerű családnál helyezze el, hanem beadják vagy az iskolaépületbe együtt lakásra, vagy fogadnak négy-öt fiú szániára egy szobát, élelmezésre pedig utasítják a convictusra, a hol még ha teste kellő táplálókot nyer is, de nem leli fel azt, a mit mintegy észrevétlenül kellene megtanulnia s elsajátítnia. Hova forduljon ? Tanulótársaihoz ? Ezek közt mint mondám alig tíz-húsz százalék az, mely ked-I vezőbb körülmények között növekedett, és most ezek is jó részben idegenek e helyütt, kiszakítatvák az otthoni műveltebb családi, rokoni körből, s a helyett, hogy ők gyakorolnának másokra nemesítő hatást, félő, I hogy róluk is lecsíszolódik az, mit a gondos szülők az első években reájuk tapasztottak. A társadalom? Igaz, hogy ez egyik legjobb tanitó mester, ámde ennek műveltebb rétegét illetőleg nagyon is vitiosus circulusban vagyunk. A társadalom műveli ki legjobban az embert, de a kellő műveltség hiányában szenvedőt, ós kivált ha az illető még anyagilag sincs csillogó helyzetben, sehogy sem akarja a maga körébe bevenni. Ezen lapok t. olvasói megértenek engem kevés szóból is. Azt hiszem sokunknál kellemetlen emlékek húrjai rándulnak meg a fentebb érintett dolgok feletti elmélkedés közben. Talán nem kevesen vagyunk, kik keserűen emlékezünk vissza arra, hogy legjobb igyekezetünk mellett is mily nehezen lőhetett ifjúkori neveltetésünknek önnön hibánk nélkül ejtett csorbáit az életben később kiköszörülni, hogy mennyire lehangoló volt az ifjúi kedélyünkre, hogy bár a múzsák szolgálatában eltöltöttünk 10 — 12 évet bár bizonyítványaink telvók valának a sok kitűnő s jeles osztályzattól, mégis midőn az iskola falain kivül levő életbe néha-néha be kellett tekintenünk, ha egyszer-másszor mint legátusok v?gy nevelők a tápterem nagy fehér asztalánál kissé fényesebb asztal mellé lettünk leültetve, annyival inkább, ha mint fiatal embereknek női társaságokban is forgolódni kellett, majdnem ugy éreztük magunkat, mint a járni kezdő gyermekek, habozva, hogy melyik lábunkat tegyük előre vagy hátra, gondolkodva, hogy mint kell köszönni, mint s hova kell leülni, s kellemetlen vagy épen i evetséges botlásokat követve el minden lépten-nyomon. Vagyha épen egynómelyikünk megharcolt is az efféle bajokkal, s felküzdötte magát a műveltebb társaskörök tagjai közé; ámde mennyi keserves küzdelmébe került ez neki, mennyit kellett neki mások modorát, szokásait l^sni, tanulmányozni, ós még akkor is folyvást ag-