Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-10-17 / 42. szám

te mellett, melynek megmentése s védelmezése most ürügyül s cégül szolgál arra, hogy Önökre az egyháztól való elszakadási, felforgatási rágalmak sara dobáltassék. De ám fájjon Önöknek, én örvendek, hogy mozgalmat, tevékenységet, életet látok ott is, hol a történelem tanúsága szerint nem igen szerettek mozdulni. De örvendek azért is, mert ez ujabb ösztön arra, hogy Önök annál nagyobb buzgalommal, annál szilárdabb kitartással lobogtassák a fáklyát a józan felvilágosultság s a haladás ösvényén. Lobogtassák, ós gyújtsanak világot még azoknak is, kik most a világosság ellen harcolnak. Mert valóban most látom még csak — mióta ez érintett közlönyöket lapozgatom — hogy nagyon is sok még az aratásra való gabona, hogy a valódi protestántismus szelleme vajmi kevéssé hóditotta még meg nálunk magának a kebleket. Nagy munkára van még nálunk szükség. Másfél száz év mulasztásának helyre hozására nagyon csekély idő egy-két évtized. És e rövid pár évtized alatt is mily meglelő eredmény. En, és velem együtt nagyon sokan elvetjük a nagy munkával megmunkált földbe a magot, és nem ritkán alig kapunk két-három magot utána, néha annyit sem, és mégis újból és újból vetünk, remónylve, bizva, hogy isten a becsületes munkát megjutalmazza. Hát Önök mennyivel nagyobb örömmel s lelkesedéssel vethetik az eszmemagokat, melyeknek aránylag rövid idő alatt is oly gazdag gyümölcseit élvezik. S hozzá Önök működése sok tekintetben nem is vetés, hanem csak szántá1

, ugarolás. Az a mező, melyen Önök működnek nagy részében parlagon hevert másfél száz óv óta; — egy ily mezőn az is nagy nyeremény egyelőre, ha a talajt elegyengettük, ha a földet a jó mag befogadására némileg előkészítettük. Ne fáradjanak ki Önök a munkában, s ne csüggedjenek a küzdelmek között. Gondoljanak azon fentebb érintett jelentékeny haladásra, azon megindult tevékenységre, mozgalmikra, melyek egyházi ós iskolai életünk körében a közelebbi időkben tapasz- ' talhatók, s melyek felett én nóha-nóha oly kedvesen elgondolkodom, s édes boldogító reményeim várát fel-felépitem, s melyeket ha nem is kizárólag, de egy jó részben kétségkívül a szabad szellemben megindított másfél évtizedes irodalmi küzdelemnek köszönhetni. Folytassák Önök a munkát, ós ha ón nem érem is meg, de gyermekeink megérhetik, hogy hazai protest. egyházunk az annyira előrehaladt külföldi protestáns egyházakat némileg megközelitendi. t. Eequiem. A minap egy requiemen voltam. Tehát a halál öszszehozta a protestánst a katholikussal. Miért csak a halál? Miért nem mindig s mindnyájunk részéről kölcsönösen az élet is ? Az egy akol egy pásztor magasztos eszméjének valósulnia kell a szeretetben. A hitigazságok egyöntetű formulázásában, tudjuk, ez nem történhetik meg, mert ahány fej, annyi felfogás, s mert különösen a vallás az, mely kinek-kinek legszentebb tulajdona. Azonban protestáns és katholikus némileg még e tekintetben is közeledhetnék egymáshoz. Tény, hogy a reformátorok a túlság ellenében túlságba estek. S ez akkor nem is lehetett máskép. A vastag homályt nagy világossággal pótolták, a vallás birodalmában a kedélyt letették a trónról s az értelmet ültették helyébe, s más oldalról mégis bensőiteni akarván azt a vallást, mely lélek és élet, különösen Kálvin és követői minden külsőséget mellőzni véltek. Szerintem itt is középütt van, ha nem is a teljes igazság, — mert ki vindikálhatná ezt magának, — de legalább ennek lehető megközelítése. Ugyanis a nagy homály könnyen vakságra, babonára vezet; de viszont a nagy világosság is árt, mert bár Göthével „több világosságot" kell kívánnunk, de Berzsenyiként ebbe „szemünk bele nem tekinthet." A csupa kedélyben érzelgéssé lesz a vallásos érzelem, az értelem mellett pedig megfagy a kedély. A külsőség könnyen opus operatummá válik, midőn az ember csak ajakával tiszteli az Urat, de szive távol van őtőle; mig viszont a „lélekben és igazságban" való imádás, a lényeg vajmi nehezen elérhető. Azon igazságnál fogva, hogy a végetlent a véges elme soha fel nem foghatja teljesen, jogosult és természetes a vallás terén némi szent homály, melyre a hit hinti fényét. Kell, hogy a kedély melegségét az értelein világosságával párosítsuk, s kell, hogy a belsőt a külső ébreszsze föl. S én ezen szempontból méltánylom a külsőt. Itt a szép kék-fehér boltozatu templom, mintha az öröktitkú mennynek varázs-szavát hallanók : „fölfelé .... csak fölfelé!" A meggyújtott gyertyák fénye: mindmegannyi csillag, melyek az örök világosság kútfejét ábrázolják, s oly biztatóan reszketnek az édes reménytől: „az én Atyámnak házában sok hajlékok vannak." A művészi képek és a kereszt lelked elé állítják a nagy Szenvedőt, ki örökké irányadója s vigasztalója lesz az emberiségnek és mindörökké uralkodni fog a szivek felett. Majd megcsendül az orgonának méltóságos, ünnepélyes szava, mintha égből jönne a hang, s az éneknek hullámzó árjain lelked ugy emelkedik, tisztul, bizik és remél. 65*