Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-26 / 39. szám

letkezését, annak genetikai és históriai fejlődését. Szépen kifejti mikép következik az ó-testamentumi istenfogalomhói szükségképen a dolgok csodaszerü felfogása. Az ó-testamentum nézete szerint „az isteni munkásság semmi feltételtől nem függ. Jehova parancsol és meglesz. Eletet ad az embernek és azt ismét visszeveszi. Tetszés szerint cselekszik. Belenyúl a létező dolgok minden rendjébe. Azokat megváltoztatja. Ujakat hoz létre. Őt sem világrend, sem természeti törvény, sem semmminemű korlát, feltétel, cselekvéseiben nem akadályozza." Ebből folyólag, minthogy „héber felfogás szerint az Isten a felhők felett trónol és az ő szentsége miatt az anyaggal nem érintkezhetik, ezért az emberek azt hitték, hogy Isten különös küldetéssel ruház fel angyalokat és egyes embereket, a kik az Ő akaratát kijelentsék, végrehajtsák. Okét saját ereje és szelleme részesei gyanánt állítja az emberek elé. S természet feletti erővel ruház fel, hogy isteni küldetésök bebizonyítására emberi erőt felülmúló tetteket vigyenek végbe. Igényelte is magának a csodát minden népvezér, látnók és pap, hogy az emberek elhigyjék, hogy ő Istennel különös viszonyban áll." Ez a helyes szempont, melyből az ó-testamentumi kor csodás elbeszélései tekintendők. Az emberiség gyermekkorát élte, és ugy belső, lelki világában, mint az őt környező külvilágban oly sok mindenfélére akadt, a minek közeli okát nem tudta, hogy valóságos jótét lett reá nézve az általános formula, mely neki minden „miért"-re az „azért"ot készen szolgáltatta. A csodafogalom az ó-testamentumi emberre nézve ugyan az volt, mi a modern vizsgálónak a dolog benső törvénye: megfejtője a, figyelmét felköltötte rendkívüli tüneménynek, és mert a római költő szerint „felix qui potuit rerurn cognoscere causas" a csodafogalom mint a nem értett tünemények magyarázatja megnyugtató hatású volt • sőt többet is tett, a mennyiben annak, ki az isteni csoda látható eszközlőjének lett felismerve, természetfeletti erőt, szerfelett tekintélyt tulajdonítottak. A zsidó társadalomban uralkodó e szellemirány adja a kulcsot az evangeliumi csodák magyarázatához is. „A zsidóknál — mondja szerző — általános vélemény volt, hogy a messiás csodákat teszen. Ehezképest az evangélisták is csodákkal övezik a názáreti Jézust. Azt hitték, hogy Isten egészen természetes uton ajándékozta meg őt csodatevő erővel. Szerintök Jézusnak e csodatevő erejéből származott tettei bizonyították az ő messiásságát, melyekből némelyeket ő maga vitt végbe, másokat tanítványai, mások meg érette történtek". Később ugyan e tárgyról igy nyilatkozik : „Bármi legyen az evangeliumi csodák igazsága, a synopticusok azokat mindenütt a szeretet munkái gyanánt adják elé. Semmi nyoma nincs annak, hogy Jézus a csodát igényelte volna. Annak sincs nyoma, hogy ő a csodatevést kizárólag sajátjának tartaná. Mert Máté 12, 38—40-ben megdorgálja azokat, a kik tőle külső jelt kívántak, s a Jónás és Salomon példájával az igazság jelére mutat rá. Sőt a meggyógyultaknak is mindég meghagyja, hogy tettei felől senkinek se szóljanak (Márk 5. 43). S amely eredményt Ő tettei által felmutatott, azt másoktól sem tagadta meg. Jézus tehát a saját egyénisége és tanításai által keletkezett erkölcsi javulást és hitet többre becsülte minden külső csodánál. Azt kívánta, hogy az emberek bensőleg, egész lélekkel ragaszkodjanak az általa hirdetett igazsághoz. S ez igazságot életökben valósítsák is. 0 jól tudta, hogy nem a csodák szülik a hitet, hanem az erős meggyőződésen alapuló hit teremt csodákat." Tagadhatatlan, hogy a létező okmányok alapján az evangeliumi csodák genesisét, úgyszintén azok értékét és jelentőségét tisztábban és szabatosabban körvonalozni alig lehetne. Ámde ezek igy állván, mi kényszeritette szerzőt arra, hogy Jézus vallási nézeteit zsidó kortái'sai niveaujára leszállítsa ? igy nyilatkozván: „Jézus egészen ama kor vallási műveltségének színvonalán állott, amelynek fia volt. Kortársainak nézete, képzelet- és gondolatköre az övé is volt. És bizonyosan a legnagyobb igaztalanságot követné el Jézussal szemben az, aki kora viszonyaiból és vallási nézeteinek hatása alól kiragadva, őt egyedül oly magas polcra emelné, ami a legszabadabb és legszellemdusabb zsidó álláspontján felül állana." A keresztyénséggel beállott uj erkölcsi világrend keletkezése és a történelem merőben megváltozott iránya soha teljesen megérthető nem lesz, még Gibbon roppant tudománynyal és éles észszel összeállitott combinátiói után sem, ha ama valláserkölcsi mozgalom megindítója „egészen ama kor vallási műveltségének színvonalán állott, amelynek fia volt." Ha az emberi fejlődés történelmét elfogulatlan szemmel nézzük, a szellemi világ minden körében oly geniusok föllépését látjuk, kiknek teremtő működése koruk előzményeiből csak részben magyarázható, mig azt, ami munkájokban korszakot alkotó, a naturalista titokteljes ismeretlen őserőnek, a theista isten közvetlen önnyilatkozatának tulajdonítja. Ezt szem előtt tartva, én igen is érteni tudom, ha a dogmatismus, mely az istenit csak a gondolbatatlanban, az ész- és természetfelettiben látja, az emberben nyilatkozó istenit ilyennek elismerni vonakodik ; azt is értem, ha a romanismus előtt csak az az isteni, amit a pap a szentélyen belül olyanná varázsol, és igy az ember Jézusban is az istenit csak ugy kívánja elismertetni, ahogy azt emberi ész soha nem gondolhatta ; de hogy nekünk, szabad gondolkozóknak, kiket a confessionalismusnak sympthiái és antipathiai nem érdekelnek, miért kellene szemet hunynunk az isteni előtt ott, hol azt épen oly fenséges, mint öröklő hatásokban tisztán tapasztaltuk, nem értem! Nem akarok félreértetni. Annak, amit én a fentebb idézett sorokban helytelenítettem, sem az untiárismushoz, sem a trinitárismushoz semmi köze. Itt egy történelmi probléma előtt állunk és mi, kik keresztyének vagyunk a szó azon eredeti értelmében, mely szerint Christianusoknak azok neveztettek, kik Jézust, aki Krisztus mesterüknek, üdvözitőjöknek vallották, legkevésbé engedhetjük magunknak, hogy Jézusról máskép mint a legőszin-