Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-19 / 38. szám

gyuladnunk: hogyan birt és tudott ily ezerféle elem közt, és ily háborgó habokra egy oly hajót állitani, melybe csak egy ügyes kormányos kellene, ki a legfinomabb csavarokkal, a gyermek szivekkel, szakértőleg tudna bánni s az egész alkotmány haladásnak örvendene. Meghagytam az egyház elöljáróinak, alkossanak minélelőbb egy új díj levelet, főhatóságunk elébe általam fölterj esztendőt. S — bárha nem a legnépszerűbb emberré válok általa — hangsúlyoztam itt is mint mindenütt, az önerő kifejtését. Fölkerestem és meglátogattam néhány lelkes honfitársunk házát. S a galaci magyarvilág világosságának jó akarattal tanácsiám, hogy mind maga — mind az iskolája érdekében, mire ismét visszatérek, legokosabban cselekszik, ha lemondását beadja. Szász kút, aug. 12-én. Brailát az ottani hivek kívánsága szerint — hogy az ur szent asztalához elkészülhessenek — következő vasárnapra hagyva: utam Galactól északnak, aszály égette földeken s a mit még eddig nem láttam, sáska felhőkön keresztül vezetett Marosest felé. Az vélte volna az ember, hogy még a waggonok ablakain is betörnek. Szerencse, hogy a beállott hűvösebb éjszakák miatt most már keveset ártanak. Előbb Tekucsnál szálltam ki, s ez egész városban nem találtam több magyarra, egy kük üllői kovácsnál. Ez sem soká veri a vasat itt. Másnap Marosestnél a fütyülve haladó szekérnek hátat fordítottam, hogy a precsesztáni pusztán fölkeressem Csekme Jánost, egy értelmes derék hazánkfiát, kit előre ugy ajánltak, mint a ki a környékbeli szétszórt magyarokról legjobb tájékozást adand. Hazafiúi érzéssel fogadott a nemes pátrióta, s nyájas családi köréből, miután 24 óráig nem bocsáta el, Foksányba is elvisz vala, ha ott lakott hitfeleink, állítása szerint már rég el nem széledeztek volna. Egy más körutammal szándékom még is megtekinteni, hogy ott lakó bár nem hitfeleink — de honfitársaink sorsát és viszonyait is közelebbről lássam. Ezúttal tehát siettem vissza Marosestre s innen szászkűti híveink öreg gyertyatartójához, tiszteletes Márk Mózes uramhoz. A szászkúti állomástól per pedes apostolorum, egyik kezembe a táskát, másikba a tartalomdus köcsög kalapot szorítva, zúgó szélvész között ballagtam a falu felé. S megvallom soha sem bántam annyira, hogy orthodox nem vagyok, s az üdvezitő intését „ne vigyetek táskát az útra" — hogy betű szerint nem vevém, mikor a nyughatatlan elem, hol a táskábaá ütközött, hol fejemről a sokféle tárgyakkal tele hányt magas cilinderet csapta le. Egy hatalmas félórai utat kelle tennem ily csapások alatt, míg a faluba vergődtem. Végre valahára találtam egy oláh sihederre, ki az alkalmatlan terhet kivette kezemből a szászkúti papudvarig. Sövény nyel kerített udvar térdig érő burjánai közül imponálva magaslik ki egy viruló bodzabokor, melyet az udvar közepén abroncs készítéssel foglalkozott veterán pályatárs — mint ezt a kölcsönös üdvözlet után, tőle magától megértéin — orvosságnak való virágaiért o 'talmaz ; s alvó, tanuló, társalgó kis fészkének mester gerendája, ugyancsak gazdagon fel van ékesítve a fíivészet ezen árokparti raritásaival. Huszárosán felugorva fogadott a hajdan sugár alak, minthogy előre sejtve, hogy : a nyomor tengerén megroncsolt élethajóját kissé megeszkábálhatom. Ez némileg sikerült is a kegyelem hozzánk járultával, jó eleve elkészülvén a szászkúti symbolumra: „Ha jöttök lesztek, ha hoztok esztek." S a nem mindennapi mozzanat következtében, előbb néhány szemes gyerkőcz félig oláh, félig magyarul dadogva, később a szomszédasszonyok azonnal összefutottak s míg a seprőt rég nem látott lakhelyet kitakariták: az ur elaggott szolgája kivezetett az udvarra balra elterülő sírdombok közé. Egy szilva fa alatt már évek óta siratott életpárja nyugszik. Mellette jár be az öreg a hívek szent sátorába, melynek boldogabb jövőért esdő boltozata épen nem viszhangozza, hogy : „ne fedj meg uram engemet." Visszatérve a már kitakarított hajlékba, a szászkúti egyház jegyzőkönyve került a kezembe, mely Celder ur buzgalmának köszöni léteiét, ki az első lapon kezdve szép felfogással írja le „az 1817-ki Erdélyből kivándorolt ínségesekkel népesült" szászkúti reformált egyház eredetét s viszontagságait. A „megvert pásztorú gyülekezet" 1837-ben 50 családdal virág-ott s jelenleg alig van 16 családja 10—15 iskolás gyermekkel, kik törökbúza szedéstől szent György napig járnak iskolába. Annál jobban izmosodik a r. katholika egyház, honnan a különben mint hallom nem rosz hazafi, Páter János klézsei pap elég ügyes beláttatni velünk, hogy „lágy pásztor után gyapjat hullat a farkas." Midőn a nap leszállt s a mezei munka megszűnt, nem késett beállítani harmadmagával a gondnok uram is a mit moldovai testvéreink Sión hegyén alig bátorkodtam hinni, talpra esett magyarsággal adván elő a helyi viszonyok és körülményeket. Nehezek és sanyarúak azok, főleg a mí szemeinkkel nézve. Mégis miután kérdezém, nem volna-e kedvök a hazába visszatérni V Már ők ide szoktak, sőt nagy részben itt születtek — mondák. S törökbúza szedés előtt, mikor kenyérre szorulnak : hát nem jól érzik magokat, ha két napig málét nem ehetnek. Elváltunk egymástól azon buzgó kívánattal, hogy nap felköltekor, tehát a mezei munka megkezdése előtt, gyűljünk össze az isten házába. Hármas harangozás szólitá be a híveket s tiszteletes Márk Mózes ur a szászkúti egyház e 72 éves orgonája, meglepő érces hangokon kezdé ama gyönyörű éneket: „Igaz hittel nem habozni, szent lélekkel illatozni, Jézus Krisztus tanít, taníts imádkozni!" Fohász és egy rövid alkalmi tanítás után, szorgos munka időnek felhasználására bocsátottam a hívek seregét, az elöljárókat bent marasztva egy kis szóváltásra.