Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-05 / 36. szám

Maga a ker. vallás tarthat legkevésbbé igényt a tiszteletre ; egyetlen tekintet a múltra, elnémítja a védelmére vállalkozónak ajkait. A különböző secták üldözése az első századokban, a keresztes hadjáratok, az albigens háborúk, a megújított zsidó üldözések, az indiánok s más pogány törzsek erőszakos térítése, IIusz, Savanarola, Servet s számtalan más lelkes férfiak máglyái, a spanyol inquisitio, a boszorkányégetések prot. mint kath. országokban, a hitüldözések iszonyú jelenetei a 16-dik és 17-dik században, ezek tanúskodnak azon állítás mellett, hogy a keresztyénség, a mívelődés és emberszeretet első terjesztője ! ? Végül igy hangzik az ítélet Kolb ajkairól: „Nem, nem fényt és felvilágosodást, hanem éjt s elbutitást, a tudománynak nem előbbre vitelét, hanem akadályozását és leigázását, nem miveltséget és •humanitást, hanem barbarismust s őrjöngő fanatismust, nem üdvöt s boldogságot, hanem az üldözés dühét, máglyát, pusztítást hozott a keresztyénség az emberiségre másfél évezreden át. Ezt tanitja a történet. *) Kolb a keresztyénségtől megtagad minden érdemet; csak átok és kárhozat forrásának tekinti, mely felett az ész ítélő szava csak ez lehet: pereat! Az ő, és elvtársainak dühöngése valósággal az atheismus fanatismusa a vallás ellen. Elfogultságában csak rombolni akar ; nem is tartja érdemesnek felvetni a kérdést, valyon az életből kiküszöbölve a vallás nem hagyna-e maga után mélységes ürt, mely a társadalmi rend, összetartás alapjait, a türelmet s reményt is magába temetné végkép! Vallás nélkül társadalom fen nem állhat, tagjai nem lelkesülhetnek közügyért, nem áldozhatnak magasztos elvekért, igy haladás, tovább emelkedésről szó sem lehet. Ezt is a történet tanítja. Igaz, hogy az elkeserült hitviták sokszor felkeltették a kölcsönös üldözés viharát, igaz, hogy az egyház nevében sok kárhozatos tettet követtek el annak vakbuzgó fiai, ámde mindezért a józan ész nem teheti a vallást felelőssé. Ha a visszaélések miatt a vallást elitélni akarnók, akkor egyszersmind az ég és a föld minden áldásait is félre kellene vetnünk, mint a melyek közt nincs egy is, a mivel az emberi gyarlóság nem volna képes visszaélni. Maga Strauss is, mig a keresztyénség ellen oly kiméletlenül forgatja a fegyvert, éles dialecticája dacára is ellenmondásba keveredik önmagával. A ker. vallást ugyanis észellenesuek s igy elvetendőnek tartja a hozzá szövődött mysticismus miatt: másrészről meg az általa dicsőitett monarchia érdekében nem csak elfogadhatónak, hanem feltétlen szükségesnek is vallja a niysticismust. Szerinte társadalom csak a monarchia vezetése mellett lehet nyugodt s boldog, csak ez védheti meg az államot a köztársaság ingadozásai s romlásaitól, a monarchiát pedig épen a mysticismus emeli a hatalom azon magaslatára, melyen jól tevő kezekkel biztosan vezérelheti a né-*) Culturgesch. d. Menschheit. Fr. Kolb. II. K. 664. 1. pek sorsát. „A monarchiában — Strauss szavai — van valami talányszerü, sőt némi — látszólag — absurd; azonban ép ebben rejlik fölényének titka. Minden mysterium absurdnak látszik, és mégis nincs semmi mélyebb, sem élet, sem művészet, sem állam, mysterium nélkül. "*) Azaz helyén van a mysterium az életben, művészetben, államban, a ker. vallás azonban elvetendő, mert mysterium van benne. Találó ezen okoskodásra egy szellemdus német kritikusnak megjegyzése: „Strauss az örökkévaló végetlen Istent kiigazítja az előajtón, hogy egy szegény i királyocskát becsempészhessen a hátsó ajtón." Ily logikával kisért támadások nem fognak megingatni a keresztyénség alkotmányában egyetlen követ sem. Straussnak ezen oldalról tett támadásait idétlennek nyilvánítja még Kolb is, s kimondja, hogy „ha a myste| terium valahol megengedhető vagy menthető, ugy a vallási dolgokban lehet az." **) Másfelől ismét nemcsak a múltban neki tulajdonított hibák s bajok láncolatáért, nemcsak hozzáfüződő mysticismus miatt ostromolják ellenfelei, megtámadják még erkölcstanát is, mely szerintük önmagát túl élte s most már csak gátolja az emberiség boldogulhatását. Valóban súlyos vád, s ha az illetők igazolni is bírnák, akkor elvitázhatlanul méltán szólal meg a halálharang a keresztyénség felett. Csakhogy ezen támadás is hiu erőlködéssé válik, midőn bebizonyul, hogy a ker. erkölcstannál jobbat, cél- és észszerűbbet előállitni az ellenfél nem képes. A ker. morál ellenségei két táborra oszlanak: az egyiket képezik a pessimisták Schopenhauer s Hartmannal, a másikat az optimista Strauss és elvtársai. Schopenhauer s Hartmann szemére vetik a keresztyénségnek, hogy elvilágiasodott, hogy a földi életet bálványozza, s nem éleszti az ettől való szabadulás vágyát. Sokkal felette áll e tekintetben az ind vallásbölcsészet, mely a Nirvana néma nyugalmába mélyedést s e világteljes megvetését hirdeti. Strauss ellenben világgyülölettel vádolja a ker. vallást, mint a mely az élet célját áthelyezi egy képzeletalkotta túlvilágba, arra fordit minden figyelmet, törekvést, ezen irányával csak rontja a földi élet jelentőségét, s kicsinylő megvetéssel tekint a család, állam s tudomány értékére s feladatára. E különböző oldalról jövő támadások egymásba ütődése világos bizonysága annak, hogy a ker. vallástsem az optimismus álláspontjáról nem lehet elitélni, sem a pessimismusnak nem sikerül rést bontani rajta. Ellenkezőleg, Hartmann s Strauss érvelései egybe vetve határozottan a keresztyénség helyes iránya mellett tanúskodnak, igazolva azon állítást, hogy ez sem nem isteníti, sem nem üldözi az életet; hanem ránk bízott talentomnak tekinti a többi lelki testi javakkal együtt, miknek használatáról számadással tartozunk, s a miket épen azért meg kell becsülnünk. *) Der a. u. n. Glaube. 8. Aiifl. 271. I. **) Culturgesch. d. M. II. K. 666. 1.