Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-01-24 / 4. szám

De nem is az anyagi fölény hiánya a veszedelem, hanem b a az kibúvik a zsákból. Pedig nagyon kibúvik akkor, ha üres zsákokkal a kocsiderékban elindul a pap, hogy beszedje a fizetéséül szolgáló párbért. Nem mondom, hogy nincsen kivétel, de mert csakis kivételnek tartom azt, épen azért erős a hitem, hogy az oly egyházban egygyel több oka van a papnak hivei tiszteletére számítani, a melyben, fizetését illetőleg, nem érintkezik a hívekkel, nem jár házról házra, akár egy koldus, nem kunyorál, de nem is pörlekedik. Változtassuk azért meg fizetésünk ilyen módozatát, s máris növekedni fog a tisztelet hivatalunk iránt. De nemcsak a' tisztelet fog növekedni, hanem szűnik a panasz, hogy fizetésünket nem tudjuk a híveken megvenni. Szűnik a panasz, szűnik a háborúság a lélekben, mely a restantia tudatából származik ; és a hívekkel szemben, mert nem nyílik, legalább nem a lelkésznek alkalom, a szolgabíró által kényszeríteni fizetésük teljesítésére őket. Nagyon igaz, nagyon szép ; ez a mi óhajtásunk, ez a mi törekvésünk; de hát hogyan ? ! Néhol talán nagyon egyszerűen, de a legtöbb helyütt áldozat, a papok részéről hozandó áldozat nélkül sehogyan. Ismerek hiványt, melyben nem az áll: ahány pár, annyi véka, hanem ez: 110 véka. Itt nem a hívek, de az egyház, nem a párok, de az egyház által arra fölhatalmazott gondnok fizet. Mindegy itt aztán, több jött-e be vagy kevesebb, a hiványilag biztosított mennyiség kiszolgáltatik. Ha több jött be, marad ez egyháznak azért, hogy a mikor kevesebb jön be, azt kipótolhassa. Egyátalában oda kellene hatnunk, hogy a fizetést ne maga a pap, de az egyház, illetőleg gondnoka hajtsa be. Ezt kivinni nehéz, de az áldozat, melyet a papok az egyház, valójában azonban a maguk javára is hoznának, megkönnyítené. S ez áldozat abból állana, hogy — ott, a hol — kevesebb véka vagy mérő búzával érnék be, mint amennyi a fizetni köteles pár az egyházban. Úgyde az ellen kettős akadályul gördül egyrészt a hiványcsonkitás tilalma,más részt a protestáns papok ismert szegénysége. E szegénység vagy valódi, vagy költött. Ez utóbbiról nem tartom érdemesnek, az előbbiről pedig nem vagyok képes szólani, mert ahol a szegén)ség valódi, ott nálam okosabb emberek sem tudnak hirtelenében orvosságot. A hiványcsonkitás tilalmát illetőleg az a megjegyzésem, hogy talán nem is csonkítás, mint inkább hiványmegállapitás volna az, ha az esélyes „ahány pár, annyi véka" helyett azt tennők oda: 100 vagy 200 véka buza. De lenne bár csonkítás, nem hiszem, hogy ha az idők és körülmények javasolják, ne volna tanáesos és a maga utján és módján keresztülvihető. Mert nem az a fődolog, hogy a hivány álljon, hanem hogy az egyház el ne bukjék ; bizony pedig alapjában támadtatik az meg, ha a pap hivatala viselésében több évi restantiák által kedvetlenítetik, vagy a hívek épen az igehirdető által exequáltatnak. Épen ez okból üdvözlöm a bányakerület superintendensét, ki 1874. dec. 26-án 1323. sz. alatt kelt, mult évi superintendensi egyházlátogatásaival kapcsolatban álló, pásztori levelében ezeket mondja : „Legtöbb kellemetlenséget okozónak találtam azon körülményt, hogy a lelkész fizetését a legtöbb látogatott egyháznál főleg a párok után szedetni szokott mérők képezik. Néhol sikerült a lelkész és egyház közt a kísérő esperességi küldöttséggel együtt egy átalányt megállapítanunk. Ez kívánatos lenne mindenütt. Mert különösen azon körülmény, hogy némely egyházban a párok aránytalanul megszaporodtak a hivány kiállítása óta — p. o. Cservenkán volt 153 házaspár, jelenleg pedig van 735, — irigységetokoz és aránytalanságot. Nem az egyesek által fizetett mennyiséget sokalják, de a fizetés összegét. S ez okozza, hogy az egyháznak, mint olyannak, semmi külön jövedelme sincs; holott ha az egyeseken megmaradna a megszokott egyházi adó, de az illető lelkész számára megállapított összeget az egyházi gondnok fizetné ki a beszolgáltatottból, a hátramaradást az egyház számára szorgalmasabban behajtanák. Igy gyakran a papíron marad a lelkészt illető restantia s mégis sokaltatik fizetése." Cegléd, 1875. jan. 13-án. Török József, evang. lelkész. ISKOLAÜGY. A budapesti és kolozsvári tudományegyetem jog- és államtudományi karánál tartandó tudorsági szigorlatok ügyében a közoktatási magyar ministertől közelebb egy ő Felsége által is jóváhagyott szabályrendelet jelent meg. Ezen szabályrendeletnek, melynek teljes szövege a hivatalos lap f. é. január 17-iki számában tétetett közzé, főbb pontjai a következők: A jog- s államtudományi karban a két különböző tudománykör szerint két tudorság nyerhető, u. m, a jogtudorság és az államtudományok túdorsága. A kik az egyik vagy másik tudori fok elnyerésére kívánt szigorlatokat letenni óhajtják, a jog- s államtudományi kar dékánjánál kötelesek jelentkezni. Tudori szigorlatokra csak azok bocsáttatnak, kik négy évi jog- és államtudományi tanfolyamot, még pedig legalább fele részben hazai jogintézeten, mint rendes nyilvános hallgatók szabályszerűen végeztek be. Az első szigorlatra rendesen mind a 8 félév befejezése után bocsáttatik a szigorló; kivételesen azonban a 8-ik félév utolsó hat hetében oly egyetemi joghallgatókat is szigorlatra bocsáthat a kar, kiket arra szorgalmuk és előmenetelük alapján különösen érdemeseknek talál. A) Jogtudorsági szigorlatok. A jogtudori fok elnyerésére három szigorlat kívántatik, melyeknek tárgyai a következők : I. a) Bölcseleti jogtan, a tételes nemzetközi joggal, b) Eómai jog. c) Egyházi jog. II. a) Magyar közjog, b) Magyar magánjog, c) Osztrák polgári jog.