Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-08-22 / 34. szám

rendszerüknél fogva csak állatembert ismernek fel, s ezt csak mint állatot mutatják fel a teremtettség lajtorjáján. Ha minden transcendental fényköre elenyésznék is az embernek, kijelöltetnék is valódi állása, mint kezdetleges brutumnak a természetben, ba többé nem állithatja a maga tiszta énjének a természetet, mint nem énjét ellenébe, hanem ő maga a természettel ugyanazonositott anyagelv; ha egész készséggel elismerjük is az ujabb felfedezések nyomán földeritett, több százezer év előtti létezhetósét fajunknak földünkön; ha képzeletünk játéka ősapáinkat a kő-, vas- vagy a bronz-antidiluvialis korszakokban primitív kovakő fejszéjével, — de már akkor is felfegyverkezve — képzeli is az ősvilág állatszörnyeinek társaságában, — mint immensi pecoris custos, immensior ipsé-t, — mind ezen hypothesis a vallásos nézet lényegén, mely az emberi méltóságot hangsúlyozza szünetlenül, épenséggel semmit nem változtat. Az embernek az anyagi természetben elfoglalt és kijelölt térfoglaló állása mellett is bizonyos képesség, szellemi fejthetőség van birtokában, melylyel a priori bírnia kell, melylyel semmi más egyéb szerves productuma a természetnek nem dicsekedhetik. Biztosan következik már innen, hogy ha az ember, mint természet gyermeke, kijelölt állást foglal is el a teremtetlség fokozatán, de azért szellemerejónól, contemplativ természeténél fogva, valamint mindenkor ura volt, ugy ura is marad, — mint Isten képe — szerves ós szervetlen környezetének. Mert, ha az ősidőkben ura nem volt, nem tarthatja fel faját, nem védheti meg magát az őskorszakok szörnyetegei ellen, ellenben a majmok, lovak, sőt maga a sivatagok királya az oroszlán is, bármi szoros láncolattal fűződjenek is az emberhez, mint szerves teremtmények, ezen uralmat az emberre nézve kérdésessé nem tehetik, s vele egyenjogúságra nem emelkedhetnek. Bármikóp kezdtük meg pályánkat, mindeneseire csakis eredeti képességünknél, észszükségességünknél fogva emelkedhettünk fel azon magaslatra, hova mindeddig egyéb szerves oktalan teremtményeket emelkedni vagy emelkedhetni nem észlelhettünk. Ha Kopernik egy uj naprendszer ismeretóre vezérelhette is kortársait, az az erkölcsi világrendszernek, melyet az emberi szellem észszükségességénél fogva követel, hátrányára nem lehet. Ha a természettudományok haladása az embert az idők végetlen távolában tünteti is fel földgömbünkön, a ,,kezdet" szón, melyen szent okmányunk kezdődik, túl nem teheti mag'át, midőn az örök szellemerő — hogy az irás szavaival éljek — a láthatatlanokból láthatót hozott létre. Azonfelül a Mózes szerinti okmány, — mely az európai emberiség legtiszteletre méltóbb documentuma marad s kell is hogy maradjon, — csak onnan indul ki, hol a mythossal megkezdett történettudomány kezdetét veszi, s jelöli a korszakokat ott, hol a nevezetesebb események lerakák a jelző pontokat. Valamint az anyagelvi bölcseletnek a hit rovására, mely az emberrel enyészhetetlen szellemi erőt köt össze, az uj tórfoglaláson ujjongani még igen korai: ugy vallásos féltékenységből a természettudományok fejlődésót gyanúsítani, kisszerű ós igaztalan féltékenység. Ha a halhatatlan emlékű Nevton, mint keresztyén bölcs ólt és halt meg, nem nagyobb szabású utódai a termószetbuvárlat terén nem törhetnek be oly könnyedén a hit szentélyébe, hogy kirabolják az Isten, az erkölcsi'szabadság ós halhatatlanság közkiucseit. — És uralkodjék — azt mondja a Mózes az emberről — a természeten, urai a nélkül is csak azok lehetvén, kik szellemerejüknól fogva arra kópesitvók; a kik pedig képtelenek, ezen jogot sem el nem vitathatják, sem az emberre nézve kérdésessé nem tehetik. Bár mint vesszük is tehát, különös tünemény az ember e földön, ezen óriási sötét gömbön, a mely mint valamely stoicus bölcs egykedvűen ujitja meg naponként körfutását. A régi Róma classicus költője, Horác, „bruta tellus" (baromgömb) címmel tiszteli meg Ő tömörségét, mely jó kedvéből vagy pedig kedve ellen járja-e folytonosan keringőit, meghatározni nehéz. Hajlandó vagyok azonban hinni, hogy azt felsőbb hatalomtól való függése érzetében cselekszi, melyet az anyagelvi nézlet törvénynek méltóztatik ugyan nevezni, mégis azt sajátszerű következetességénél fogva, minden rendező kizárásával teszi. Már akár rendező szellemi erő folytán teljesiti e futásait, akár — mint némelyeknek jobban tetszik — csak a véletlenre bizza bukfenceit, csak pontosan végezze, mert egy kis aberratio, vagy a szabálytól eltérő hely változás a nap irányában, oly, még eddig nem tapasztalt zűrzavart idézne elő, melyet öntudatos mozgó parányok sinlenénk meg leginkább. Szóval az egész mindenség, a végetlen űr számba nem vehető sok milliárd földtekói, mindazon felhúzott világórának összeműködő kerekei, melynek öszhangzatát Homórtól, és a szent lant páratlan kezelőjétől a koronás Dávidtól