Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-07-25 / 30. szám

Stuart Mii] irodalmi hagyatéka. Nature, the Utility of Religion, and Theism. London, 1875. Korunk a kétely, a küzdelem kora, a küzdelemé hit és tudás, vallás és tudomány között. A természettudományok gyors lépteit nyomon kisérő kétely, hmninemakarás, nyilt tagadás, mindig erősbödik, terjed. És e hitetlenség dacára mégis egymást érik a „hitvallás"-ok. Alig bocsátá világ elé a német Strauss liirhedt „Régi és ujhit"-ét, melyben Froschammer szerint „az ideális, az észszerű, az emberi száraz theoratikussá, emberalattivá, sőt materialissá sülyedt" ; alig irta meg Tyndal, e jó nevü angol természettudós, a maga sajátságos hitvallását, melyben a buddhismus durva pantheismusával kínálgatja a 18 százados keresztyén világot: s ime a híres Stuart Mill, a logikus, a filozófus, a politikus, a nemzetgazdász Mill is beáll theologusnak — halála után. Az említett cím alatt közelebbről megjelent munka nem egyéb, mint egy sajátszerű hitvallás, egy különc hittani töredék, mit 1850-ben irt a bölcsész, s közelebbről adott ki unokaliuga. Mill e munkája az angol és német sajtóban különös hatást gyakorolt. A positivista apostol követői azt látszanak sohajtozni „o si tacuisses !" Az igazhivők, bár nekik jelentékeny engedményeket tett, még inkább cáfolják, kárhoztatják, elitélik, mint előbb tevék. E kétségkívül nagy gondolkozó azonban mégis megérdemli, hogy e véghagyatékából mint theologust röviden bemutassuk. Előbb azonban jegyezzük meg, hogy velünk a „Deutsche Warte" és az „Unsere Zeit" részletes cikkei ismertették meg az uj theologot. A „Theismus" című essay álláspontjában semmi uj, semmi olyan nincs, minek nyomai Mill korábbi műveiben meg ne volnának. Ellenben a „Természet" álláspontja Millnél egészen uj, ha a vallások története igen jól ismeri. Itt zökkent a nagy gondolkozó esze azon térre, mely híveiben botránkozást szült, s melyhez kulcsot csak a mult évben megjelent „Önéletleirás" adhat. Ebben Mill hitetlen atyját ismertetve, többször emliti az egyoldalú neveltetést, melyben őt részesítette, mely egyenesen a sziv, az érzelem elfojtására s az „ész" egyedüli kifejlesztésére volt irányozva. A száraz keblű James Mill nem tudott hinni, és pedig nem annyira értelmi, mint inkább morális okok miatt, sőt egyenesen immoralitásnak tartá „hinni, hogy ez a világ, melyben annyi a rosz, egy oly teremtőnek legyen a műve, ki mindenhatóságával legfőbb jóságot és igazságosságot párosítson." „Sokszor hallottam mondani — írja Mill — hogy a sabaeusi vagy manichaeusi theoria az egy jó és egy rosz lényről, melyek a világmindenség feletti uralomért egymással szünetlenül küzdenek, épen nem észszerütlen felvétel. Sőt hallottam egyenes csudálkozását kifejezni a felett, hogy ezen elméletet senki fel nem melegíti." Amit az atya óhajtott, megtette a'fiu. Első értekezése a „ Természet "-ről tökéletes persakeresztyén, vagy manichauesi dualistikus alapon, s az ebből folyó sivár pessimismussal van írva. Ismételten említett célja kimutatni, hogy azon nézet, mely a természetet szépnek, jónak és igazságosnak tartja, merőben hamis; hogy az az elmélet, mely vallásban és morálban „gondviselés"-ről, „erkölcsivilágrendről" „legfőbb jóról" beszél, egyenesen tarthatatlan ; hogy az a felfogás, mely a természetet a jó és rosz, az igaz és igaztalan, a szép és rút próbakövévé emelte és azon eljárás, mely a természetet és a természetest életben és tudományban, moralban és nevelésben, bölcsészetben és széptanban követendő mintaképpé teszi, határozottan kárhozatos. A természet követése Mill szerint „kiapadhatlan forrása volt és lesz a hamis ízlésnek, téves filozófiának, rosz törvényeknek és főként hamis moralnak és theologiának." Nemcsak a világgyülölő hindunak vagy a komor szerzetesnek, a filozof Millnek is a föld sötét siralom völgye. Még a művelődés, a civilizatio is ezt bizonyitja, nemcsak a számos rosz, bűn, gonosz tényleges tapasztalata a természetben. „A civilizatio, a művészet, a felfedezések minden magasztalása — mondja Mill — megannyi gyalázó szó a természetre, mert azon beismerést foglalja magában, hogy ez a világ hibákkal teljes, melyeket az embernek javitni és enyhítni kötelessége és érdeme." Ez azonban még csak negatív hiba, csak hiány, de Mill tovább megy és feltünteti a világot a maga positiv roszaságában is. „Igazat szólva — folytatja — mindazon gonosz tetteket, melyekért az ember embertársát mint gonosztevőt egyszerűen felakasztja vagy bebörtönzi, a természet mindennap véghezviszi. A gyilkolást, mit az emberi törvények szigorúan büntetnek, a természet irgalmatlanul végrehajtja egyszer minden élőlényen, s a legtöbbször oly borzasztó tortúrákkal, melyekről még a célzatosan készített rémdrámákban sem olvasunk." De még tovább megy, s hideg következetességgel zúzza szét azon vallás-erkölcsi gondolatot, hogy isten a mindenséget az ő teremtményei javára alkotta s intézi. „A világmindenségnek — írja Mill, — egész összeségében tekintve, lehetetlen az emberi vagy más érző lények jóvoltát egyedüli vagy épen főcéljául tartani. Minden jó, mit a természettől nyerni vélnek, többnyire saját fáradságuknak gyümölcse. Még az is, mi változatlan és állandó jóságról tanúskodik, csak nekünk tetszik jónak s örökjóságu lénytől származottnak, voltakép pedig ideiglenes és rosz; mert maga azon legfőbb lény hatalma és jósága is korlátolt." „Bármily kellemetlenül hangozzék is sok hívőnek, mondja egy más helyen, de lehetetlen fülöket bedugniok azon tény előtt, hogy egy igazságos és az emberek javát akaró lény e világot nem teremthette oly célból, hogy az az emberiség követendő példájául szolgáljon."