Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-06-27 / 26. szám

zépkori dépnek, sőt talán a keresztyénség előtti pogányvilágnak minden értelem s józan gondolkodás nélküli vakbuzgóságát, sötét bigottságát; majd midőn a hajlékaikhoz megtérő áhitatoskodóknak arcán láttam azt a boldog nyugodtságot, s azt a gyermekies naiv meggyőződést kifejezve, hogy ő most istennek tetsző dolgot teljesített, ós hogy legalább néhány heti vagy talán néhány évi bűneiért teljesen elegett tett. Hazáin katholikus papjai, kiket ez ország s e nemzet nyolc századon keresztül oly sok s oly gazdag áldásaival elárasztott, nem sajnáljátok ti e becsületes, jámbor népet? Nem fáj kebleteknek — melyben pedig honfiúi szí/dobog, talán inkább, mint más nemzet papságáéban, — midőn látjátok honfitársaitok uak ezreit magatok körül azokkal a — nem akarok sérteni — tuljámbor arcokkal, s mid'n ti ezt a népet a tő'e vett gazdag adományokért, hála fejében, hajdani pogányos vakhitóben igyekeztek megerősíteni, s a felvilágosultság boldogító, s reájuk nézve nagyon is szükséges sugaraitól elzárni. Luther óta nagyon sokszor ki lett mutatva ugy lélektanilag, mint történelmileg statistikai adatokkal, hogy az erkölcsiségre nézve mily veszélyes a kathol. egyháznak a bűnök megbocsátására, és a papok által osztogatott absolutiora vonatkozó tana. Ti épeu gyónószókben ülő papok, ti tudjátok legjobban, hogy a kathol. nép keblében mily gonosz irányban ágaztak el ezen tanok gyökórszálai, hogy épen ezen tanok miaít mily könnyelműek híveitek — értem az alsóbb rendűek — az erkölcstelenségek elkövetésében ; „majd meggyónom a papnak, ós az feloldoz" — szokták mondani. Miért még az ily alkalmakkali fanatizálással is növelni a nép erkölcsi könnyelműségét ? És másfelől nem aggódik-é kebletek hazátok jövője miatt. A nemzet felső-és középosztálya nagyon is vakon rohan a felvilágosultság csillaga, sőt ezeknek egy jó része az álfelvilágosultság lidórce, után; nem csak hogy a középkori babonákat elveti, s az avult legendáknak nem hisz; de elveti azt is mi örök, a mi földi s túlvilági boldogságának alapja, s kételkedik még isten s önnön lelke örökké igaz törvényeiben is. S ha most már ti a nemzet egy másik részét szándékosan a mult századok szellemi bilincsei között tartjátok, hova vezet ez ? Szakadásra, keserű szakaJásra, melyet e haza, e nemzet, s egész társadalmunk keserűen megsirathat. Az elmultat vissza nem varázsolhatjátok, az időket folyásában fel nem tartóztathatjátok, azért ha e nemzet javát s jövőjót óhajtjátok, igyekezzetek a fenyegető szakadásnak az által elejét venni, hogy a népet vezessét k folyvást előbb és előbbre, s ez által a helytelen irányban rohanókat is legbiztosabban lehet visszatéríteni. A tömeg különben is lassan halad, megszokott nézeteitől nehezen válik meg. Ezt eléggé tapasztaljuk nálunk protestánsoknál, hol elvben mindannyian a haladást hirdetjük, és tényleg mégis oly nehéz csak egy-egy lépéssel is előbbre menni. Hát még ha a régi mellett mesterséges eszközökkel, hatásos fogásokkal is munkálódnak. Egy ily jubileum, mint a mostani, lehet kedves a pápai szék s a papuralom előtt, de isten előtt alig ha lehet kedves, s a nemzeti művelődés, a haza jövője érdekében aligha lehet örvendetes. FARKAS JÓZSEF. Polémia, csendes vérrel. 1862 cta több izben voltam e lapok megtámadásainak tárgya. Hogy mindez ideig harcképtelenné nem váltam : ezt valamint nem ellenfeleim nagylelkűségének, ugy nem is valamely személyes tulajdonomnak, hanem azon * álláspont szilárdságának köszönöm, mely csekélységemet akkor is megvédte, midőn a sorompóban egymagam állotr tam annyiak ellen. Legközelebb pedig Farkas József foglalkozik velem hosszasabban e lapok 16—20. számaiban, ugy azonban, hogy „szó váltás "-át, legjobb tehetsége szerint, elvtársaim közül is többek ellen megereszti. Tudom, hogy itt idegen kúrián állok, és hogy a házi-ur jogai iránti tisztelet ügyelmet parancsol annak főmunkatársa iránt is. Nem is kívánok a helyzet korlátain túllépni; s midőn a „szóváltás" elvi részének boncolgaíá-ával e lapokat terhelni nem kívánom, hanem azt más időre és más tér számára hagyom fen, aunak kiemelése mellett, hogy engem Farkas József sem álláspontom helytelenségéről, sem a modern irány helyes voltáról meg nem győzött, itt inkább csak néhány személyes jellemű megjegyzésekre szorítkozom. Azzal tartok ugyan, hogy polemizálásnál használja ki-ki azon modort és tacticát, melyet szeme-szája szeret; s igy e tekintetben Farkas József is éljen a maga teljes szabadságával: de azt hiszem, hogy „szóváltás w

-a bár terjedelméből igen, de irodalmi becséből és sajátképeni súlyából semmitsem vesztett volna, ha az kevésbbé hordja is magán a „feleselés" jellegét. Nagy té* védés volna gondolnunk, hogy oly fontos tárgyban, minő közöttünk fenforog, gúnyolódás, elménckedés, negélyzett felsemvevés, vagy tán az ellenfél szavai értelmének kifica-34*