Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-06-20 / 25. szám

álmélkodik minden ember rajta. Csák István uram küldött volt az minap egy levelet az egri pasának: otthon nem levén azt Gihajónak vitte az Nagyságod Szent-Péteri birája, de el sem vette tüle az levelet, hanem rutul megszidván azt mondotta, hogy vidd vissza stb. Mostan lettünk volt Pápistákká, mostan sem nyertünk, semmi hitelek nem leszen ezután azért. Én el hittem kegyelmes uram, hogy vannak oly intercipiált levelek Nagyságod kezében, a melyekből kitetszik, hogy nem esett az Pápista urak annuentiaja nélkül az mi esett, nálam meg is marad. Ha Nagyságod kivánja az párokat is visszaküidőm. Én oly helyre irom, hogy minden ember szöme eleiben nem megyen. Az mit Bethlen István uram irt vala Nagyságod ellen Ecsedből az vármegyékre annak páriája vagyon nálam, de arra való feleletit Nagyságodnak nem kaphatom, noha olvastam, igen szűkölködöm nála nélkül. Patakon jól vagyunk kegyelmes uram Istennek hála, bátor minden jószágában annyi vigyázás volna Nagyságodnak. Az egy Telki Bányai ós Gorgó állapotját kivévén Bogyoni Pál uramat nem szintén javallja Chermel uram. Nem udvarbíró, hanem pusztító. Noha szintén ilyen derekes Chermel uramtul nem hallottam Végére mehet Nagyságod Debreceni uramtul, ha ez ideig nem értette. Legyen az ur isten Nagyságoddal és az Nagyságod kedvesével. írtam Sáros-Patakon, Anno 1637. Januar 10. Nagyságodnak alázatos kaplánja, Stephanus Tolnai, p. e p. Illustrissimo Domino Prineipi Transylvaniae Domino meo Clementissimo. (L. S.) (Eredeti minutája a m. kir. kamarai levéltárból.) Külföldi egyház és iskola. Gfenfl levél a svájci prot. egyházról. A szabadság honában a szabadságnak nincs több barátja, mint aí orthodoxiának. Ugy látszik, kevésre becsülik itt az egyház- s politikai történet tanulságait; máskép hogyan lehetne kimagyarázni azt az ellenszenvet, sőt megvetést, melyet az emberek ezen különös fajtája szenveleg életérdekü kérdésekkel szemben ? Két táborra oszlott az egyház. Egyik télen, annyi forradalom után is, — valóban, korunk szempontjából véve a dolgot, azt kell mondanunk, hogy : merészkedik létezni az egész sereg, mely minden egyházi s vallásszabadságnak esküdt ellene. Értem az ultramontánokat s a prot. egyház ultra-conservativjait, az orthodoxokat. De, mivel minden e világon, csak a mult és jelen közti különbségtől függ : a jelenlegi vallásiharc megértésére és megítélése helyes útjára egyedül a történet kalauzolhat. Az ultramontánok s orthodoxok vallásszabadság elleni küzdelme, régi történet uj kiadása. Ha minden időben voltak ellenesei a vallási- s politikai szabadságnak, a dolgok rendje ugy hozza magával, hogy ma is legyenek. Hozzájárul az ultramontánok küzdelmének legfőbb oka : védelme a befolyásnak, az erkölcsi s anyagi erőnek, melylyel ezelőtt a világ sorsát intézték. Ily hatalmat egy testület sem ád fel egykönnyen, kivált ha sok megnyirbálás után is, marad még annyi erő kezében, mint amennyivel az ultramontanismus, illetve a pápaság rendelkezik. A pápaság erkölcsi befolyásán kívül, még most anyagilag is erős. Többen állnak szolgálatában, mint amenynyi sisak van a berlini fegyvertárban. 250. millió ember fölött egymillió-ötszázezer pap uralkodik, támaszkodva a vallási mysteriumokra, a hagyományra, a külső ékességre a szívhezszóló zenére szóval a csodás iránti érzelemre, a vallási fanatismusra és — a csodára Hát az orthodox protestánsok ... no mire támaszkodnak ? Nehéz a felelet. A prot. vallás nem a traditiók vallása. Maga Kálvin, s az ő magyar képmása : Melius, határozott ellenei a traditiónak. Zordon, szigorú mindkettő. A kegyeletről tudni sem akarnak, előbb-ntóbb bekövetkező túlságos kifejlését veszélyesnek tartván a puritán egyházra nézve. Innen van, hogy a genf-plainpalaisi, s a debrecen-hatvanutcai temetők leghíresebb sirjai egyaránt ismeretlenek ; nem akarták, hogy szobor, művészi emlék jelölje sirdombjukat. E szerint oly egyház, melynek alaptanai szerint „il y a un seul bon: c'est Dieu" — mint Kálvin mondá, s mely tehát a kegyeletet csak az egyedül örökkévaló iránt engedi meg, nem támaszkodhatik az egyházi, egyéni, vidéki, városi visszaemlékezések azon erős érzésére, mely a tekiníóly uralmának legelső segédje, szigorúsága mellett nem támaszkodhatik a művészetre, nyilatkozzék az a zenében, plastikai műben vagy csodában, melyeket az ultramontanismus kénye kedve szerint zsákmányol ki. A paradoxon-alak sokszor szolgált az igazság bebizonyítására, szolgáljon ezúttal is. A genfi orthodoxia, bármily ellenmondásnak tűnik is is föl, valóságban mégis a visszaemlékezésen, a kegyelett és tradition alapszik. Kulcsa e különös tüneménynek az, hogy a nép, egykori virágzása korát nem tudja felejteni. Lett légyen bár szolgaság, mely nevét kitűnővé tette, visszakívánja az ő nevét dicsőítő kényuralkodót. A nemzeti dicsőség nagy legyező, beéri egy egész nép arculatát s igénybe veheti és veszi is még a legutolsó utód is, nemzeti hiúsága legyezésére. Tán ezért szereti a genfi a szabadságot, melynek egyik élesztője, előkészítője a genfi Rousseau, s ezért szereti az orthodox egyházat, melynek alapitója a genfi Kálvin volt. Kálvinra ugy gondol vissza mint az avignoni az ő pápájára, kinek palotája — mint Eötvös mondja Karthausijában — városának főékessége maiglan is, hol falai, bármennyire megfertőztetve belőlről, még magasan állnak a többi házak fölött, nagy emlékeket gerjesztve lakóiban. Pedig mi csekély épület az avignoni pápa-kastély Kálvin palotájához képest, melynek lakói, szellemének követji, elszórva a világ minden tájára, milliókra mennek. Ha igaz az, mit Kálvin életének alapos ismerője, Merle d' Aubigné állit róla, hogy : l'I n s t i tu tio n dela religion chrétienne est la grandé oeuvre de Calviu, c' est Calvin 1 u i-m ó m e,*) ezzel indokolva találjuk, hogy itt Kálvint sohasem szerették. Valóban, vallásunk nagy rendszerezője, ugy tűnik föl, mintha nem is lett volna született francia. Élete, szigora, zordonsága, melyet elveibe is átvitt, ellenkezett a francia szellemmel. Tán ez az oka, hogy bitelvei nemzete körében nem terjedtek el; mert, amennyire ismerni kezdem a franciát, — eszmemozgalmait erőszakkal még kevésbé lehet elfojtani, mint más népekéit. *) Merle: Ilistoire de la Réformation au temps de Calvin. Tom, III. p. 225.