Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-05-16 / 20. szám

elegendő, hogy az erkölcsi küzdelem legnagyobb erélyessége mellett is a mi erkölcsiségünk tökéletlen, s következőleg a legnagyobb erőfeszítés is az emberi szív szükségeinek meg nem felelhet (biz az épen nem felelhet meg), más oldalról pedig oly erkölcsi nagyság áll előttünk Krisztusban, a kiben legalább ép szemek eddig erkölcsi hiányt felfedezni nem birtak, tehát az erkölcsi tökély oly eszményképe, melyről a legélesebb rationalismus is bevallotta, hogy az előtt minden emberi kategóriának (? ?) meg kell némulni (egyik kategória sem igen beszédes): mi lehetne okosabb, mint innen azt következtetni, hogy tehát az önmagával küzdő s önerejével szabaddá lenni nem tudó, és mégis a legnagyobb célra hivatott embernek, személyes egyességre, vagyis erkölcsi élet közösségbe kell lépni amaz egyetlen tökéletessel, a történelem nyelvén isten és emberfiával (hát a dogmatika s a hit nyelvén nem az?), a kegyelem nélkül szűkölködő bűnös megváltójával a Jézus Krisztussal. És ime e pont körül fordul meg az egész ker. hit és az egész keresztyén élet." Yan-é itt árnyéka a mi helv. hitvallásunknak? Ellenen, hol van az a túlzó rcttionalista, a me!yikjj«ióvá ne tenné ezen nézeteket: mi emberek, kik Magunkban véve gyengék, roszra hajlók vagyunk, igyekezzünk azon erkölcsi nagysággal, az erkölcsi tökély azon eszményképével, mely előttünk áll Krisztusban, ezen a történelem nyelvén ugy nevezett isten ós emberfiával, személyes egyességre, vagyis erkölcsi életközösségbe lépni? Ha a „debreceni jelenlegi theolog. tanárok hittant álláspontja* az ily nézetek vallását megengedi, s ha a „Tiszántúli nyilatkozat* aláírói a szabadság és haladás utát ennyire nyitva hagyják, akkor szent a béke, s törjünk össze minden polémikus betűt karcoló tollat. De van az ellentábor vezérfórfiai között még derekabb, s még szabadabb elvű hős is, értem Kiss János, pápai kartárs urat, a ki már annyira szabadelvű, hogy az Evang. lap 14-ik számában egy egész vezércikket ír „A lelkiismereti szabadság nak Ballagi M. ellenében való védelmezésóre, a ki K. J. ur sz rint „nagyon is szenved a dogmatismus hibájában," minthogy ő minden az övétől különböző theologiai nézetet megtámad és ostromol; „ez eljárás pedig több, mint türelmetlenség, ez más lelkiismereti szabadságának korlátolása." Bezzeg nem így tettek a lelkiismereti szabadságnak igazi megalapítói és védelmezíi! „Derék reformátoraink — mondja Kiss J. ur, — hogy a keresztyén vallásra, s általában a valláserkölcsi életre veszélyes libertinismusnak gátot vessenek, lelkiismereti szabadságnak azt mondoták, ha az ember a szentírást szabadon olvashatja, s a mely vallásos meggyőződésre belőle jut, azt szabadon magáénak vallhatja. Vizsgálva szorgalmasan, ós elfogulatlanul ugyanis a szentírást, azon szellemi tapasztalatra jutottak, hogy az emberi ész a szentírásból az emberi személyes életnek azon eszményét hozhatja ki, s állithatja fel póldányképül, mely neki örök törvénye. Felhívták azért az emberiséget olvasására a szentírásnak, ós mindenkire magára bizták kihozni, és feláll:tni belőle s követni azon eszményt, mely minden emberi személyes életnek örök törvénye. Ez a szabadsága az emberi léleknek az, amit a protestántismus lelkiismereti szabadságnak tart." Persze hogy ez! Hiszen Jézus is magokra bizta a farizeusokra, Pál a zsidóskodó Péterre, s a kicsapongó korinthusiakra, János Ceryntre s a gnostikusokra; valamint a derék reformátor Luther Karlstadra, Münzerre, Zwinglire, Kálvin Gru^tre, Servétre; a hithős Melius s Kálmáncsai Blandratára ós társaira, hogy ,,hozzák ki a sz.-irásból ós állítsák fel az általok követendő eszményt." De hogy támadták volna meg ezek az övékétől különböző theologiai nézeteket, hiszen akkor ezek is, mint B. M., korlátolták volna a lelkiismereti szabadságot. S épen ily ideális véleményszabadság uralkodik az alkotmányos országok szabad népeinél is, hisz itt is a pártok az övékétől elütő nézeteket szentségtörésnek tekintenék megtámadni avagy ostrom alá vetni. No de elég komikus ez kommentár nélkül is. S az evangy. lap t. szerkesztője, a ki épen az egyh. történelemnek is tanára, kiadja az ily cikkeket ? Hogy ne! Ő teljesen érvényesülni engedi ezen Kiss J. ur által hirdetett lelkiismereti szabadságot, sőt ad majorem redactoris gloriatn csillag alatt megjegyzi, hogy „ez érdekes cikkel be van fejezve stb" , majd egy másik számban kijelenti, hogy K. J. ur oly férfi, „ki az irányadók között méltó helyet foglalt; a ki az evangyeliom átórtóse ós átérzése következtében hit ós jellem hűségének *) nemesen és bátran fényes jelét adja." (Ev. 163. 1.). De legyen elég. Miért okozzak e lehangoló doL*) Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy az idézeteket egész cikkünkben ugy adtuk, a mint találtuk, ezért az ezekben hemzsegő nyelv- s irálytani hibákat ne nékünk róvja fel a t. olvasó. F. J.