Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-05-02 / 18. szám

tan kimondá, hogy „az holott birodalmunk vagyon, szabadok vagyunk (az erőszakos térítésben), mely dolgot a mi eleink igen bőven elkövettek a magok jószágában, semmi újságot azok iránt nem cselekszünk." Vetéssel azonban sem ő, sem jezsuitái nem boldogulhattak. Yetés református papjait 1684., tanitóit 1690-től fogva vezethetjük le ; közitlök az irói pályán csak az 1810—15-ig itt lelkészkedett Kis Áron működött. Az egyház valláserkölcsi életét is csak a XVII, századtól kezdve vehetjük szemügyre. 15 válóper s négy mátkasági elválás miatti fordult elő ez időszakban, ami, tekintve a gyülekezet parányi voltát, szomorú szinben tünteti föl erkölcseit. De a nép elvadulása menthető a viharos idők, a német, török-tatár s magyar hadak közti szakadatlan harcok által. Azóta a marasztás, excommunicatio, templomszék, papverés, tiszteletlenség cimén sok botrány történt az ek~ klézsiában. Hajdan a lelkész mellett az egyházi elöljáróságot a földesurak gyülekezete képezte, azon egyénekkel együtt, kiket a község nemesi és jobbágyi elöljáróságából az egyházi ügyek intézésére, lelkészek s tanitók hivására, változtatására, s a később általánossá vált visszaélésre a papmarasztásra följogosított. A papi hivatal méltóságának ezen lealacsonyitása, hogy, ha nem marasztják, elmehet világgá a lelkész, nem csoda ha mindkét félen összetűzésekre adott alkalmat. 1790-ben nem marasztják a papot, ki ezen csuffátétele miatt elkeseredve igy búcsúzik a vetésiektől : Málé legyen kenyeretek, Kikapó a feleségtek, Csonka-bonka gyermeketek, Gyalázatos temetéstek. Persze, hogy ennek is ő itta meg a levét; meg kellett követnie a presbyteriumot. Másszor a kib ucsuz á s idézte elő a botrányt. 1840-ben a dacos, és a templomban éneklésével készakarva nevettető rektort nem eresztik be a szentegyházba, s midőn a kurátor megengedi a kibucsuzást, a nép a rektor bejövetelekor fölkelt, s ott is hagyja a templomot, ha a nagytekintélyű Wethéssy Dániel a főtiszteletü superintendentia fölemlitésével le nem csendesíti őket. A felsőbbek iránti tiszteletlenség is sok rut pontot igtat az egyház történetébe. Megtörtént, hogy a vádlott, az egyházmegyei küldöttség előtt az iratokat fölkapva összetépte, a gondnokot kutyahajigálónak nevezte. Másszor egy különben kedvelt pap is panaszkodik, hogy a gondnok nem számol, s midőn annak megszámoltatására serkentené az elöljárókat, azok csak annyit mondtak, hogy „tiszteletes uramnak arra gondja ne legyen, az ekklézsiáé az, akar hova teszi;" sőt, mi több, egy harangozónó a papnak azt meri mondani: „kiéhezem én innen tiszteletes uramat, én maradhatok, de ha űkeme nem tűrhet minket: mehet." Mindez eredetileg a marasztás visszaélésében gyökerezvén, oly fokra emelte a féktlenséget, hogy az csak méltó tetőzését nyerte az 1817-ki botrányban, amikor is Wethéssy Ambrus földesúr cselédeivel a papot megrohanván, csúfosan megverte. Már az excommumicatio inkább az egyháztagokra vonatkozik, s rendesen ugy szólt a határozat, hogy az illető ha meg nem tér, ekklézsia tagjának ne ismertessék, meghalálozván a bűnös avagy hozzátartozója, — az ekklézsia tagjaitól el ne temettessék s meg ne engedtessék, hogy neki harangozzanak. A vetési egyházban, káromkodás miatt egy ilyen nagyobb excommunícatioval sújtott ember, kétszer kísérté meg erőszakkal a templomba menetelt. De egész a legújabb időig húzódnak végig az egyház történetén a templomszé k-p erek és az urvacsorához járulás sorrendje miatti veszekedések. 1810-ben Kiss Áron lelkész az egyháztanácsi jegyzőkönyvbe 3 egymásután következő gyűlésben 13 székpert jegyez be, mely perek közül egy, ezen egyházban főgondnokságot viselt két egyén közt azzal fejeztetett be, hogy az egyik a perköltségek fejében 70 rhánes forintot fizet. E perből kifolyólag elhatároztatott, hogy a nő, férje utáni székébe járjon, s aki ez ellen vét 25 rhénes forintot fizet ; a feleséges emberek pedig se vasárnap, se hétköznap a karba ne járjanak. Az urvacsorához járulás rendje ugyan már 1792-ben egyházi közgyűlésen szabályoztatott, kimondatván, hogy legelső rendben álljanak a földesurak, másodikban a nemesek, harmadikban a köznép, mind a három rendnél oly móddal, hogy az idősbek elől álljanak ; hasonlóan az asszonyok között első rendben a földesasszonyok a papnéval, mesternével, másodikban a nemesasszonyok, harmadikban a köznép feleségei, negyedikben a leánjok, ezután a legények a mesterrel : mind e mellett, az urasztalánál a kiállás alkalmával tolongás és előie buvások miatt botrányok fordulván elő, 1815-ben ujabb rendszabások hozattak. Ezek szerint az első asztalt formálják a Wethéssy, Nemes, Kerekes, Szentlászlay, Uray és Várady tettes családok, a másodikat: Uszkay, Berey, Papólczi, Nagy György, Szováthy, Zálogh nemzetes családok, a harmadikat : Nemes, Nagy Mihály, Eszenyi, Kalocsay Kelemen, Sipos és minden nemes családok ; utolsó asztalt a contribuensek formálják jó renddel. A nők hasonló sorban a leányokkal egjütt, a papné s mesterné a harmadik osztályban, ezeket követi a rektor iskolájával, az ifjú legényekkel, végre a tiszteletes prédikátor. Ezen rendszabás ellen ifj. Berey József, ki eddig az első asztalhoz állt, folyamodott az egyházi közgyűléshez, de csak 1859. jan. 6-án nyerhette meg ezt a jogot utóda Berey Miklós, földesúri terhek elvállalása árán. Mily fékevesztett indulat, mennyi erőszakos szenvedély jellemzi a kis egyház múltját, nyíltan tanúskodva azon állítás igazsága mellett, hogy csakugyan kevés nemzet van a világon, melynek története dúsabb volna az önfeledt indulat kitöréseiben, mint a magyaré. S e tekintetben közöttünk is legelöl áll a gömörmegyei rima-