Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-04-11 / 15. szám

azt hiszem igen nagy tere nyilnék a tanulásnak; igen sokat tauulbatnánk és kellene tanulnunk egymástól. Kérdéseket. Ugy tanithatunk legbiztosabban, és legtöbb haszonnal, ha arról beszélünk a mit mások tudni akarnának. Kérdeni pedig bizonyosan azt fogják a mit tudni szeretnének. Azért gyakorlati irányú lapnak szükségképen rovatot kell nyitni, kérdések és feleletek számára. Adomákat az egyházi, különösen papi életből. Az adomák igen tanuságosak. Sokszor amiben szép szóval, okoskodással, rábeszéléssel sehogy sem boldogulunk, egyjól alkalmazott furfangos szó megteszi a hatást. Aztán meg ez adomák nagyobbára oly tartalmúak, hogy hogyan főzi le a hit a hitetlenséget, vagy a felvilágosodás az elfogultságot. Van elég, csak össze kellene gyűjteni, valóban kár sokért, ha feledésbe megy. Mellékletképen aztán, külön íven közölne oly tárgyakat, melyek év végével külön kötetű gyűjteményt képezhetnének. Ilyenekül gondolom : törvények és felsőbb rendeletek gyűjteményét ; egyházi énekeket; ujakat, fordítottakat, vagy át dolgozottakat. Ebből válhatnék aztán idővel egy jó közös énekeskönyv a mi szinte igen kívánatos volna. Hogyan ? Talán olyanformán lehetne, mint a hogy a protestáns egylet tesz. Minden előfizető lenne egyszersmint részvényes a szerkesztőnek biztosítanánk illő dijat, aztán addig nyújtóznánk a meddig a takaró ér, annyit adnánk ki a mennyit a cassa meg birna. Ha maradna felesleg, ez a munkatársak és részvényesek javára esnék. Ki? Ki tegye ? ki kezdje ? Erre már nem tudok felelni. Volnának elegen, a kik megtehetnék, a kik központban és nyomda közelében laknak, a kik már eddig is foglalkoztak ily munkában. Tegyék meg a kiknek tehetségükben és módjukban áll. Nem fognak haszontalan munkában fáradni. Többek neveiben kérem őket, ós hiszem, hogy minden tiszttárs örömmel fogná gyámolítani a vállalatot. T. A. TÁRCA. A bibliafordítás ügyében. Quid igitur ? damnamus veteres ? Minimé. Sed post priorum studia, in domo Domini quod possumus laboramus . . . quod melius intelligimus, melius et proferimus. Hieronymus. Midőn mult őszszel felszólittattam, hogy az ó szövetség magyar fordítását sajtó alá készítsem, e felszólítás lelkemet amily örömmel, szinloly aggodalommal töltötte el. Örültem, hogy elvalahára módom nyilik azt a könyvet, mely leggyöngébb koromtól fogva szellemi életem ébresztője, később gyámola és erősítője volt, azon a nyelven szólaltatni meg, melynek kincsei felkutatására életem legszebb éveit szenteltem. De aggódnom kellett, gondolva a lélekbejáró felelősségre, melyet magára vállal az, ki a könyvek könyvét a keresztyén nagy közönség számára fordítja. Világosan előttem állott, mennyire más dolog az, a bibliával, mint történelmi forrással, mint az ősrégiség nagyszerű emlékével, mint egészen sajátszerű szellemművel, irodalmi remekkel foglalkozni, és ismét más azt mint a vallásigazságok élő forrását és lelki üdvünk kegyeszközét tekinteni s e szempontból hasogatni az igét; mig első esetben nem ismerünk más bírót, mint a tudományos kriticát, addig utóbbi esetben soha sem szabad szem elől tévesztenünk azt is, hogy az ige a hivők közös sajátja, melyre nézve mindég a keresztyén köztudat marad mérvadó ? E körülmény megfontolása mondatta ki velem a protestáns-egylet gyűlésén, hogy dolgozatom alapjául fölveszem azt a fordítást, mely közel 300 év óta hazánk prot. egyházaiban és iskoláiban közhasználatban, és a kegyes lelkek mindennapi tápláléka volt. Bővebb programm közzétételét nem láttam akkor szükségesnek, sokkal célszerűbbnek tartván azt azon időre halasztani, mikor a Károli fordítása alapján teendő munkám folyama alatt megismerkedtem azon nehézségekkel, melyek felől helyén lesz a közönséget értesíteni és többek véleményét megtudni. Most, hogy Mózes Öt könyvének nagy részét újból feldolgoztam, elérkezettnek látom az időt, hogy egyfelől fordítási elveimről számot adjak, másfelől, hogy bizonyos pontokra nézve a hozzáértők véleményét kikérjem, és végre hogy kéziratom rcvisió alá bocsátásáról gondoskodjam, mi, ugy hiszem, leghathatósabb mód, hogy fordításom hűsége felől ugy magamat, mint a közönséget teljesen megnyugtassam. Ami már a fordítási elveket illeti, azokra nézve régóta tisztában van a tudomány. A fordító általában vagy ugy ejti munkáját, valamely idegen nemzet iróját nyelvünkön akkép szólaltatja meg, hogy azt mindenestől magunkénak tekinthetjük, vagy csak kalauznak kínálkozik és azt követeli olvasóitól, hogy tolmácsolása segélyével azok látogassanak el az idegenhez, éljék bele magukat annak állapotaiba, szokásaiba és sajátságaiba. Hogy a bibliafordításnak különösen az utóbbi szempontból kell történnie, azt a dolog természete mutatja. Mert hisz a sz. irás nem arra való, hogy az hozzánk alkalmazkodjék, hanem épen a végett olvassuk, tanulmá-