Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-04-04 / 14. szám

Hanem, igenis, arcukra sütöm, ime a magyar protestáns intelligentia előtt, a bélyeget: a célzatos história hamisitás bélyegét. Éu ezt a vitát nem kerestem. Itthon, a mi gyüléstermeinkben mindig igyekeztem és igyekezni fogok, csekély tehetségem szerint, megküzdeni a meggyőződésemmel ellenkező törekvéseikkel. De, ha tetszett önöknek piacra hurcolni, álcázott gyanúsításokkal szé?yen-padra állítani az erd. reformált anyaszentegyházat: im én, miut annak egyik igénytelen tagja, penDával kezemben is állok rendelkezésökre, egyetlen fegyverem az igazság levén. Mint a t. olvasó láthatja igen sok oly adatot soroltam itt föl, melyekkel — ha a nagy közönség előtti szennyes mosást oly nagyon kedvelném — évekkel ezelőtt fölléphettem volna. Most is maradt egy s más — legkivált saját személyemet illető (de épen azért másod-rendü) tény — tollamban. De én ily alakban ós mértékben soha jószántomból a keztyüt föl nem veszem vala, mert a végén is: akárki és mi legyen is Nagy Péter (mint egyházafőnök, mert a társadalmi egyént érinteni sem jogom, sem szándékom), mégis csak püspököm ; akárminő gyarlóságok elemei foglaltassanak is superintendentiánkban, mégis csak egyházkerületem ; akárminő teljes igazság feküdjék is pl. a testvérbátyám évekkel ezelőtt történt casusában, mégis csak indecens dolog a sógorság-komaság politikájának még csak színében is látszatni, s mégis csak készen kell lennem arra is, hogy ha az egyetemi tanáron nem is, de a subordinált papon csak fog egyszer alkalom nyílni a boszuállásra — mindezeket sajnálom, de nem tehetek rála. Egyének sérelmét mindig el lehet hallgatni — de az igazságon ejtett csorbát, becsületes embernek, soha ! És nem legkivált akkor, midőn a közügynek vélünk általa használhatni, s én ezúttal, teljes meggyőződéssel, e helyzetben érzem, tudom magamat. Tudom, hogy egyházkerületünk miuden igaz tagja kinos érzettel olvasta e sorokat, s mindenek előtt püspököm, de bízom istenemben, hogy utóbb helyesnek fog bizonyulni, hogy akadt valaki, a ki ezek fölsorolásának ódiumát magára vállalta. Mert mindnyájan meggyőződésünk szerint munkáljuk egyházkerületünk javát, s lehet épen főt. Nagy Péter ur hiszi legszentebbül, hogy ő az eszély, politika és egyház igaz útját járja. Im, egyházkerületünkben nem világosította őt fel senki a felől, hogy egy igen jelentékeny rész minő nézeteket táplál közállapotaink s in specie az ő püspöki működése felöl. Én hát ime megmondtam, s ha az a legjobb barát, ki a tényeket és esendőségeket legőszintébben tárja fel; ha ^ igaz, hogy az orvoslás alphája a helyes diagnosis: íme én ezt a szolgálatot tettem meg, — s az ész azon ereje, melylyel ő rendelkezik, lehetlen, hogy a nyíltan föltárt helyzet tényezői között a követendő utat föl ne ismerje ! . . . És legvégül még csak egyet. Kórdhetué valaki: oly érinthetetlen, oly sérthetetlen vagyok-e én, hogy egy névtelen cikk esetlen provokátiója, de végre is cs^k egyszerűen személyem gunytárgyává tétele elégséges oknak tetszik-e előttem arra, hogy választott püspökömnek, mint ilyennek, egész hivatali működését ily leplezetlen s nem tagadom kíméletlen modorban tárjam a nyilvánosság elé ? Való igaz, ha itt akár csak Nagy Péterről, akár csak a Szász Béla csekélységéről volna szó — az egyén százszoros, ezerszeres sérelme sem nyújtván soha elégséges jogalapot arra, hogy a kö..íigy örve alatt igényt formáljon időhöz, figyelemhez csupán személyi hiúsága , érdeke avagy célzatai nevében. De a midőn, mint itt, a személyek eltörpülő jelentőségű ügyei mellett maga az egész egyházkerület van vezetésében és törvényhozási működésében pellengérre állítva; midőn bevégzett törvényhozási tények kialvó-félben levő parázsát látjuk ólálkodóan szítva, csakhogy a hegedősnek indult sebek újra és újra fölszakgattassanak s a kór-állapot állandósítása nyomán kicsinyes párt-érdekek juthassanak érvényre; midőn az egyházi ügyek iránt amúgy is mind kisebb mérvben érdeklődő világiak az „éji harc" a „fene-gyerekség" lovagjaiként állíttatnak elé s ezzel magának egyházalkotmányunknak gyökerére vettetik a fejsze *) midőn arról van szó, hogy főpásztorunk továbbra is fonák helyzetben álljon egyházkerületének nagy többségével szemben, ami mindkét fél legüdvösebb törekvéseit is paralyzálja s az egyházi és köznevelési állapotok elsenyvesztésének szomorú biztositója: akkor senki a ki férfiú, a ki — az m. ~k. által kigúnyolt — „kötelesség" tudatában van, a ki személyt, kíméletet nem tekintve csak az ügyet akarja, de azt minden áron akarja szolgálni, tétlen nézője ez ily tarthatatlan állapotoknak nem lehet, hanem a legigazabb meggyőződése szerinti baj gyökerére reámutatni szent kötelessége. Az egyént morális tekintetből sajnálhatja, de az ügyet, még magasabb morális tekintetből cserben nem hagyhatja, — s ón nevemet is csak azért jegyzem e cikk alá, mert setótben ólálkodva támadni nem akarok s mert a felelősséget ország-világ előtt el kívánom vállalni az itt mondottakért, melyeket nem Nagy Pét?r ellen, hanem egyházkerületem mellett kell e elmondanom, s épen azért épen igy ós épen Nagy Péter úrra vonatkozólag, mivel mindnyájan tudjuk , egyházkerületi ügyeinkre nézve sajnos tapasztalatok nyomán győződheténk meg, az egyes részletekkel ösmeretlen olvasó m. h. és saját cikkem összevetéséből igen nyilván beláthatja, hogy azoknak, a kik e nézetem szerént káros törekvések szószólói (bár szűr alól) a nyilvánosság terén, personificatiója épen főt. püspökünk, kinek, im, ezennel alkalma nyílt, vagy e tisztesség nélkül való tendentiák desavoualására, vagy annak kimutatására, hogy az általam itt fölsorolt tények mind csak alaptalan insinuátiók ferdítései s igy az egyházkerület nagy többsége ártatlant rágalmaz, midőn felőle ilyen föltevésekkel van. Akármelyik következzék is be e két eshetőség közül, a haszon, mely ebből a közre háramlik, megmérhetetlen, s nekem minden esetre meglesz az az elégtételem, hogy a helyzet tisztázását e (bizony nem kedvem szerinti) cikk által elősegitém. S ezzel végzem a kinos kényszerűség e védekezését, s még csak annyit, ha ugyan szabad a kicsinyt a nagyokkal összevetni, hogy „itt állok, másként nem tehettem, isten engem ugy segéljen !" írtam Kolozsvártt, 1875. márc. 20-án. Szász Béla, *) A marosvásárhelyi (1873) közgyűlés alkalmával, mint írásban kijelentetett, épen ezen tendentiákért le is mondott állásáról báróin gondnokunk (Gróf Teleki Sámuel, köz. gr. Teleki Domokos, b. Kemény Géza) és két egyházkerületi (világi) képviselőnk (Zeyk Gábor s Horváth Gyula) nézetünk szerint ugyan nagyon helytelenül, az egyének időszerű maguktartásáért soha sem lehetvén az ügyet cserben hagyni, de mindazáltal tényleges bizonyítékot nyújtván fen kifejezett aggodalmunk alapos voltamellett. Sz. B.