Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-02-28 / 9. szám

és működtek volna: lehetetlen, hogy a hála és kegyelet vissza ne tartanák ily nyilatkozatoktól. A mi ama rosz lélekre mutató állítását illeti: „ma már nem a morális összemüködós emelő példáit szemlélhetik a theologusok" ez is csak elrejtett céljokra kitalált félszeg sophisma ; mert csak a theologusok vannak emlitve, hogy menjenek Kolozsvárra, a többi maradhat. Ha pedig állítása igaz volna rustikusnak : akkor nem csak a theologiát kellene álszállitani, hanem az egész enyedi collegiumot lerontani. És bevégzem vala cikkemet azon kérelemmel, hogy a szerkesztőség szokása szerint ne dobja kosárba, hanem adja ki, mert méltányos, hogy megcsonkított cikkem ott nyerjen kiegészítést, hol a szerkesztőség példátlan önkénye által ekkora sértés követtetett el rajta. Bizonyára, ha a theologicum seminarium átköltöztetése mellett írtam, és az enyedi tanárok és theologusok ellen kigyót, bókát kiáltottam volna : egy szót sem hagy vala ki a szerkesztőség. Midőn az „Erdélyi prot. Közlöny "-ben közelebbről annyi, az enyedi tanodát, és ennek ügyei mellett felszólalni merészkedő egyéneket sérteni, gyanúsítani vágyó és gúnyolni akaró cikk jelen, meg, — mig az ezekre re-Hectálók csak fúva-szűrve kapták cikkeiket: kénytelen voltam felszólalásomnak olyan tért keresni, hol nem azt nézik: ki irta ? hanem : mit ? Kisantal Sámuel. Egy pár szó az 1865—8-diki országgyűlésnek a magyar állam véderejéről alkotott XL-ik törvénycikkelyére vonatkozólag. „A természetben nincsen ugrás." Épen igy van az emberiség életében. Valamint amott láthatjuk az évszakok egymásutánját, épen ugy itt is lehetetlen észre nem vennünk ama fokozatokat, melyeken keresztül az emberiség a tökéletesedés felé halad. Vájjon nem ide mutatnak-e a többek közt a mindinkább célszerűeknek bizonyult törvények, melyek valamely haza gyermekeinek jogait s kötelességeit körvonalozzák ? Vájjon nem el kell-e ismernünk közelebb azt, hogy az 1865— 8-iki magyar országgyűlés egy lépéssel tovább haladt az igazság felé akkor, a midőn a magyar állam véderejéről alkotott XL ik törvénycikk 1. §-ában kimondja, hogy „a védelmi kötelezettség általános cs minden védképes állampolgár által személyesen teljesítendő ?" E kérdésekre minden bizonynyal igen-nel kell telelnünk. Mint tudjuk, nincs szabály kivétel nélkül. Itt is ez általános elv kimondásakor belátva honatyáink azt, hogy az egyházi, illetőleg lelkészi hivatal nagyon elütő a katonai pályától, a fentérintett törvénycikk 25-ik §-ában a papnövendékeket feloldják a tettleges katonai szolgálat alól. És mégis ezzel ellentétes esetek fordulnak elő, a mennyiben egyes kápláui vizsgát tett egyének behivatnak tettleges katonai szolgálatra, és miért ? csak azért, mert őket saját hibájokon kivül a gymnásiumban érte a sorozat, talán épen a szülei gondatlanság miatt; csak azért, mert meg vagyon irva: „megbüntetem az atyáknak álnokságát a fiakban harmad és negyed íziglen." — Részemről itt más logikát a legmélyebb gondolkozás mellett sem vagyok képes felfedezni. Már pedig ez sehogy sem állja ki a bírálatot a józan ész ítélőszéke előtt. Az igenis helyén van, hogy minden gymnásiumi ifjú, ki védképes, besoroztatik, a mennyiben még egyelőre nem tudható, hogy Péter vagy Pál gymnásiumi tanuló egyházi pályára fog-e lépni vagy világira. De már azt nem a törvény szelleméből folyónak, sőt az érintett cikk 25-ik §-ával homlokegyenest ellenkezőnek kell nyilvánítanom, hogy a példa gyanánt felhozott Péter, dacára annak, hogy gymnásiumi tanulmányai bevégeztével a papnövendékek sorába lép, később mégis behivatik katonai szolgálatra. Én teljesen meg vagyok győződve afelől, hogy itt minden méltányosságot, igazságot szerető ember valami visszás dolgot vesz észre, a mi mindenesetre a törvény hiányosságából ered. Hiányzik ugyanis egy azt korvonalozó pont, hogy azon papnövendókek, kiket saját hibájokon kivül a gymnásiumban ért a sorozat s mint ilyenek besorozta'tak, szintén feloldatnak a tettleges katonai szolgálat alól. És egy ilyenforma pont teljesen fedezné a hiányt, megszüntetné a visszásságot, melynek terhét egy osztályból 20 papnövendék közül kettő vagy három kénytelen viselni, csak azért, mert ők későbben kezd íék iskolai pályájukat, miut tanulótársaik. Észrevehetjük tehát védkötelezettség! törvényeink hiányát s azebből eredő méltánytalanságot. Honatyáinknak igazságszeretete teljesen feljogosít engem annak reményére, hogy védkötelezettségi törvényeinknek emiitett hiánya, s az abból folyó visszásság minél elébb ki fog egyenlittetni. Adja az ég! Körösi István, sárospataki papnövendék. Külföldi egyház és iskola. A „német birodalom és a római curia" cimű cikk közlését lapunkban még be sem végeztük, midőn az abban mondottak igazságát a pápának egy közelebb kibocsátott encyclikája nagyon is igazolja. Közelebbi számunkban e cikket e szavakkal vógezők : „Egy oly egyház, mely a papság fogalmára van alapítva, elvileg az önállóságra törekvő államokkal békében soha nem élhet." Fentebb pedig azt mondánk: „jelenleg azon kivételes állást igényli a maga számára (az egyház), melynél fogva irányában semmi oly államtörvény, mely nem volt elég szerencsés az egyház helyeslését megnyeihetni, ne alkalmaztassák. Igényli, hogy ily esetben legyen ellenvetósi joga, sőt követeli még a nyilt ellenszegülósi jogot is." S im febr. 5-kéről a porosz püspökökhöz egy pápai cycliea intéztetik, a mely a legkézzelfoghatóbb illustrátiót szolgáltatja ezen fentebbi tételekhez; de a mely épen ezért egész Németországban rendkívüli vihart keltett, egész teljességé' ben felvetvén e körlevél ismét azon VII. Gargelyfále kérdést: „a kettő közül melyik a hatalmasabb úr, a császár-é vagy a pápa" ? A lapok, melyek ezt először közölték, le-